Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde. Szabad előadás (Budapest, 2006)
Kádár János utolsó beszéde
vagy alszik? Újra csönget, kopogtat, hangosan köhécsel... észreveszi, nincs is bezárva az ajtó - vagy tán kapott kulcsot? erre nem emlékszem a történetből, csak arra, hogy sokáig nem mer a költő színe elé járulni, ha holt, ha eleven, ámbár megtehetné. Végül mégiscsak rászánja magát, belép - és mit lát? József Attila meztelenül, egy fehér lepedővel takarva csupán, falnak döntve hátát, ül az összehamuzott ágynemű tetején, egykedvűen cigarettázva. És közben sír. Pontosabban: folynak a szeméből a könnyek. Ő maga komoran bámul maga elé. Észre sem veszi, hogy Csermanek bejött. Kádár egy darabig megrettenve állt, akár a komikusok az efféle jelenetekben, és mindenféle módon igyekezett jelezni a másiknak, hogy ő is jelen van. Végre aztán kinyögte: valami baja tetszene-e lenni az elvtársnak? A költő azt válaszolta, semmi baja, és mondja meg a Juditnak is, hogy hagyjon neki békét. Kádár azért elmondta, mielőtt magára hagyta volna a költőt, hogy mennyire tiszteli, honnan ismeri, és milyen nagyon szereti a verseit. A költő kissé felderült e bájos fordulattól, és anélkül, hogy felkelt volna az ágyból, barátságosan elbeszélgetett a fiatal melóssal. Kádár úgy érezte, illetve úgy mesélte Gyurkónak, József Attila alighanem benne látta azt a jövőt, amiben ő maga „súlyosbodó betegsége miatt” nem képes már hinni, hisz már „depressziós volt”. Látszott rajta, hogy valamitől vigasztalhatatlan, ám ha egyszer a kommunizmus, amely az ő szép, komoly fiait játszani is engedi, eljön, hát a költő valószínűleg úgy képzelte, hogy az ilyen fiatal, tennivágyó prolik erejéből, hitéből születik majd meg, mint amilyen ez a „munkanélküli gyerek, aki voltam”. Lehet, ezt nem is mondta Kádár, Gyurkó leírása sem tért ki effélére, de ez a kép, ez a történet az én számomra mégis ezt sugallja mindmáig, zajtalanul és félelmesen. 30