Kornis Mihály: Vigasztalások könyve (Pozsony, 2010)
VII. Ha bántanak
ri boldog énem, aki a szenvedést nem ismerte, elmúlik ugyancsak. Elengedem magam, akár egy tarthatatlan illúziót, mint valami léggömböt, hadd szálljon fölfelé, a kéklő, az én szenvedő valóm számára elérhetetlen égbe. De ezt már én teszem, én döntöttem így. Ez a második, a szellemi születésem. Magamra húzom a sorsom, akár a birkózó az ellenfelét. Most már én diktálok neki: el akarlak tűrni, gyere, pajtás, mutasd, mit tudsz! Eszembe jut, hogy eddig görcsösen behunytam a szemem, talán ettől volt az egész kibírhatatlan. Ezért nem is tudtam, mit tegyek. Most már tudom. Ki akarom nyitni a szemem. Hogy körülnézzek - József Attilával szólva - csalás nélkül, könnyedén. Vállalom a sorsom. Ki akarom bírni Látni, elbírni akarom az elbírhatatlant. Ez nem a Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten... keserűsége, a gazdáé, aki segít a jégesőnek: ő is veri bottal, le a földre, tavaszi fáinak rügyező termését, hadd pusztuljon az is, amit a vihar netán a fán hagyna véletlenül; nem. Megérkeztem. Ez a való világ. Ez van, ezt eddig nem tudtam, de ebből kell kiindulnom eztán. És ha én képes vagyok elviselni mindezt, akkor tudok segíteni azoknak, akik hozzám hasonlóan, egyedül kínlódnak. Ki nem szenved? Segítségnyújtásommalelvonoma figyelmemetmagam-179