Kornis Mihály: Vigasztalások könyve (Pozsony, 2010)

VII. Ha bántanak

ri boldog énem, aki a szenvedést nem ismerte, elmúlik ugyancsak. Elengedem magam, akár egy tarthatatlan illú­ziót, mint valami léggömböt, hadd szálljon fölfelé, a kék­lő, az én szenvedő valóm számára elérhetetlen égbe. De ezt már én teszem, én döntöttem így. Ez a második, a szellemi születésem. Magamra húzom a sorsom, akár a birkózó az ellenfelét. Most már én dik­tálok neki: el akarlak tűrni, gyere, pajtás, mutasd, mit tudsz! Eszembe jut, hogy eddig görcsösen behunytam a szemem, talán ettől volt az egész kibírhatatlan. Ezért nem is tudtam, mit tegyek. Most már tudom. Ki akarom nyitni a szemem. Hogy körülnézzek - József Attilával szólva - csalás nélkül, könnyedén. Vállalom a sorsom. Ki akarom bírni Látni, elbírni akarom az elbírhatatlant. Ez nem a Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten... keserűsége, a gazdáé, aki segít a jégesőnek: ő is veri bottal, le a földre, tavaszi fáinak rügyező termését, hadd pusztuljon az is, amit a vi­har netán a fán hagyna véletlenül; nem. Megérkeztem. Ez a való világ. Ez van, ezt eddig nem tudtam, de ebből kell kiindulnom eztán. És ha én képes vagyok elviselni mindezt, akkor tu­dok segíteni azoknak, akik hozzám hasonlóan, egyedül kínlódnak. Ki nem szenved? Segítségnyújtásommalelvonoma figyelmemetmagam-179

Next