Kornis Mihály: Vigasztalások könyve (Pozsony, 2010)

IV. Most van

nem fogadom el a díjat, nem mosolygok vissza a gratuláló gyilkosra, nem szakítok a régi barátaimmal, nem akarok új feleséget beszerezni, és nem gondolom azt, hogy bár­minek vége lenne. Ha becsületes vagyok magamhoz, be kell valljam - e világ iszonyat! -, hogy éppenséggel a sike­rem bizonytalanít el a tekintetben, jó úton járok-e. Kafkának, József Attilának nem volt sikere. El kéne érnem a másikat: el kéne érnem végre önmaga­mat. Rá kéne ébrednem, hogy kerülök ide. Nem vagyok én magam is iszonyatos? Mi lenne itt a dolgom? Azt te­szem, amit kell? Nekem kell? így kell? Ha észnél vagyok, a siker nem részegít meg, sőt, inkább kijózanít. Elteszem a fiókba, mint egy nyáron talált, fehér kavicsot. Úgy kell megőriznem, hogy egyszer értelmét ta­láljam. Átestem az újabb tűzkeresztségen. De van-e bennem még tűz? A siker jutalma Korunk sikerélményről beszél, és zsíros bankókat ért raj­ta. Sokan úgy vadásszák a sikert, mint a korzón hajdanán az arszlánok a csitriket. Mindig új kell. Friss. Több, még több! Mintha a siker valamiféle jelvény lenne, gyűrű az orrban. Egymásból következik, láncként lóg le, ráborul a mellre, zörög, feltűnést kelt, botrány, reklám. Be lehet cserélni emeletes villára, szilikonnal tömött leánykára, összeköttetésre, nívós temetésre. Ez nem a siker jutalma, hanem a siker átka. 96

Next