Kőrösi Zoltán: Délutáni alvás. A történet árnyéka (Pozsony, 2007)
Délutáni alvás
nem csak ez a csodálkozó kábulat késztette Vámosi Károlyt a hosszú sétákra, hanem az is, hogy az utóbbi években gyakorta elkívánkozott otthonról, mert sehogyan sem tudott megbarátkozni a közvetlen szomszédságában lakó családdal, akik egy Tűzoltó utcai bontás után éppen itt, az ő szomszédságában kaptak új lakhelyet, helyesebben nem tudott megbarátkozni a négy nagytestű fiatalemberrel, akik közül a legidősebb se volt még harmincéves, a legfiatalabb pedig az elmúlt nyárelőn szomorkodott az általános iskolai ballagáson, az apjuk rég elment tőlük, róla hosszú évek óta nem is hallottak, az anyjuk pedig immár fél éve börtönbüntetésben ült, mert magára vállalta a második fiú legutóbbi lefülelt stiklijét, így aztán idősebb fivérek vették át a fiatal Ádámka nevelését, rendszeresen látogatták az édesanyjukat, beszámoltak arról, hogy milyen szépen élnek, Ádámka a ballagásra vadonatúj, fényes, lila színű öltönyt kapott, vastagtalpú, vasalt orrú bőrcipőt, ám a kezében nem virágcsokrot szorongatott, mint a többi végzős diák, hanem a műanyag szárakra drótocskákkal felerősítve ezerforintosok, ötezer forintosok, tízezresek és húszezresek virultak, el nem hervadó lila és kék és zöld virágok, örökéletű szirmok zizegtek Ádámka izzadó arca előtt, hogy fennen hirdessék az ünnepet és a család örömét, sajnos, ehhez a boldogsághoz az is hozzátartozott, hogy nem csupán a teste nőtt nagyra a négy fiatalembernek, de csaknem minden, ami hozzájuk tartozott, a gangra néző lakásuk folyton nyitva állt, s nem lehetett nem hallani, hogy a televízió csak villogva és üvöltve szól, az ajtók mennydörgéssel nyitódtak és csapódtak, a rádió hangja megreszkettette a levegőt, s ha a fiúk elmentek otthonról, úgy indult be az ablak alatt a fekete Mercédeszük, hogy a szemétben turkáló, a Dunáról a házak közé tévedt sirályok vészkiáltásokkal röpültek vissza a folyó fölé, Ádámkáék nagyok és erősek voltak, és hogy még 164