Kőrösi Zoltán: Délutáni alvás. A történet árnyéka (Pozsony, 2007)
Délutáni alvás
Iszap Forró nyárdélután, szétfoszló felhőpamacsok, remegő hőség, a víz fölött a fecskék, mintha a saját árnyékukat kergetnék. Egy ősz hajú, szikár testű, sötétkék öltönyös, fekete félcipős, nyakkendős férfi lépked óvatosan a süppedős folyóparton. A földre lógó, fehéren sáros levelű fűzek közül bukkant elő, s most a víz felé tart. Hiába ügyeskedik, minden egyes lépésénél csaknem bokáig merül a barna iszapba, és minden egyes lépésénél apró, fekete bogarak rajzanak fel a földről, akárha koromszemcséket fújna a szél. Éles peremű, mély nyomokat hagy maga után, szárazon pereg a homok, csak a gödröcskék alján gyülekezik fel egy kevés mocsárszagú nedvesség. Éppen keresztülvág a síkon, s eléri a vízbe nyúlva a parton heverő, megfehéredett fatörzset, felkapaszkodik rá, amikor a víz felől csattanás hallatszik. Mire odanéz, már összecsapódtak a hullámok, rémlik, mintha egy elsüllyedő kezet, s a kapaszkodó, semmibe markoló ujjak egyikén egy karikagyűrű csillanását látná, aztán csak apró, semmiből jövő bugyborékok, a löszös, zavaros hullámok és a víz tetején az aranysárga karikával a napfény: karikák és a csend, ennyi az egész. Vasárnap Vasárnap délutáni korzózás a folyóparti kisvárosban, a löszös partra épített betonlépcsők fölött. Lassú léptek, fagylaltszag. Minden olyan, mint a többi vasárnap délután, mindaddig, hogy egy középkorú asszony, aki egyedül sétálgat a gömbakácok árnyékait kerülgetve, előbb csak felkapja a fejét egy mondatra, ami a mellette elhaladó, nagy hangon beszélgető férficsoportból sodródik hozzá - az a rohadék, undorító, göcsörtös fűzfa odalent a parton, kiáltja az egyik férfi, és hogy félreértés ne is legyen, lemutat a part felé —, majd, mint akit megütöttek, megáll, előrehajol, arcát a tenyerébe rejti és hangosan zokogva elsírja magát. Pf.rgÉS Úgy sodródnak el tőle az emlékek, mint a rég elhagyott, s most óvatlanul megnyitott ház hidegségében a nagy, vedlett festésű, dupla fiókos konyhai asztaláról hullanak le száraz pergéssel a lehulló újságlapok; megvékonyodott, sárgás pikkelyek, az a legrosszabb, hogy már lehajolni sem érdemes értük. 208