Kőrösi Zoltán: Délutáni alvás. A történet árnyéka (Pozsony, 2007)
Délutáni alvás
léktalan egykedvűen bámulta a fényeket, ennél a vödörnél egy szürke vadgalamb pár toporgott izgatottan, szinte lökdösték egymást, egyensúlyoztak az ágakon, helyet cseréltek, s közben össze-összeérintgették a fejüket, valósággal biccentgettek egymásnak, belekukucskáltak a fehérségbe, odébb táncoltak, aztán visszatopogtak. Kétség nem fért hozzá, úgy méregették ezt az ágak közé fészkelődött műanyag vödröt, mint akik a hosszú és kitartó keresés révén végre megfelelő lakásra leltek, hajtogatták a nyakukat és izgatottan csapkodtak a szárnyukkal. Igazi vadgalambok voltak, holott, mint tudható, az effélék egyre ritkábbak nálunk, nem az erdők hiánya okán, hanem mert kiszorították őket a testesebb és alkalmazkodóbb balkáni gerlék, akik szemtelenebbek és nagyobbak, következésképp jobban tudják, hogyan lehet életben maradni az emberek között, s hogy mit jelent városlakónak lenni. A terünk túlfelén pedig valósággal ragyogott, sárgán, nagyon sárgán világított az a frissen újravakolt ház, ahol József Attila is lakott egy ideig, úgy fiatalodott meg az az épület, mintha visszautazott volna az időben, nem csak a nevek, de az érintések is elrendelésekkel járnak, legalábbis, ha egy, az időben visszautazó házról van szó, hiszen ugyanez történhetett azzal az asszonnyal is, aki ennek a háznak a második emeletén lakott, korábban, ha félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon, éppen a fák csúcsát látta, akár egy sűrűsödő gyepet, ha pedig a földet bámulta, odalent, a zöldségesbolt előtti fa körül olyan volt a talaj, mintha ezer apró tükör szilánkjai vernék vissza a fényt, ezer összetört arc, ugyanis ebbe a zöldségesboltba évek óta szinte kizárólag sört vásárolni jártak az emberek, és aki sört vett magának odabent, annyira sietett, hogy éppen ide, a fa tövéhez ért csak ki, s miközben ittak, a földbe taposták a söröskupakokat, csak odaföntről, a második emeleti ablakból lehetett látni, mit is formáz 200