Kőrösi Zoltán: Délutáni alvás. A történet árnyéka (Pozsony, 2007)
Délutáni alvás
Öröm Kamaszkorában sokra szánták, fennkölt és komoly célokra, már csak ezért is titkolta sokáig, hogy verseket ír. Főként Adyt olvasgatta. Később még József Attilát is szerette, igaz, egyre ritkábban jutott már az eszébe, hogy költő lesz valamikor. Újságíróként viszont hamar befutott, olyannyira, hogy mint hiteles népi származék, Hajdú-Biharból hamar felkerült Budapestre, s viszonylag rövid időn belül a központi hírügynökségen belül is bizalmi állásba került: ő vezette a külföldre menő és a külföldről beérkező híreket közreadó osztályt. Párttag soha nem volt, igaz, nem is mutatkozott erre szükség, hiszen négy évtizeden át folyamatosan jelentéseket írt a hírszerzésnek, egészen pontosan a belső elhárításnak, ahol fedőnévvel ellátott ügynök volt, újságírói pontossággal sorolta fel a környezetében megforduló barátait, ellenségeit, beleértve azok kimondott vagy nem kimondott mondatait is. Megmutatkozott a tehetsége: soha nem használt jegyzeteket, mégis hihetetlen pontossággal rögzítette, s bármikor visszaidézte a jelentéktelennek tűnő részleteket. Nem volt szép ember, s kínozta az, hogy a szépség hiányát mások mennyire látják rajta, menynyire látják a különbséget a magáról alkotott képe és a testének történései között, s mint az effélék között gyakorta megesik, nyughatatlan kényszert érzett arra, hogy a látóhatárán felbukkanó szép nőket meghódítsa. Ha kellett, nem ódzkodott attól sem, hogy egy-egy jól időzített jelentéssel tegye szabaddá a kiszemelt nő körül a terepet, ilyenkor megejtően tájékozatlan és jólesően együttérző volt, s persze a magára maradott asszonynak felajánlotta a segítségét. A sok kaland és az önkéntesen leleplezett hódítások ellenére lényegében mégis három nő játszotta a főszerepet az életében. Az első a felesége volt, aki hajdanában vele együtt költözött fel a fővárosba, három fiút szült neki, s kitartott mellette még akkor is, amikor a titkos utak egyre-másra kiderültek. Ő volt az egyetlen, aki olvasta még a kamaszkori verseit. Elválni is csak azért váltak el, mert a férfi így döntött. Az új házasságkötésére, a lakodalomra is elhívta az első feleségét, s amikor a feldíszített, új lakásban a vacsora elkezdődött, felszólította az asszonyt, álljon föl, menjen a konyhába segíteni. A második felesége, mellesleg annak előtte hivatali beosztottja, két év után vált el tőle: hamar megértette, hogy nem több már, mint egy kicsinyes bosszúvágyakkal és félelmekkel megtöltött, szánalmas öregember, hiszen a sikeres, de legalábbis nagyhatalmú újságíró, akinek igent mondott, odamaradt valahol a nyolcvanas évek elejének maszatos, szürke hétköznapjaiban. A harmadik asszony volt talán az egyetlen, aki mindvégig hűségesen kitartott mellette. Már a hírügynökséghez való belépésekor ő lett a titkárnője, s az maradt egészen a nyugdíjazásig. Aligha akadt, aki csupán munkabéli társnak tartotta: tudta mindenki, hogy a bevásárlásoktól a test legtitkosabb gondolatáig zokszó nélkül végezte a feladatát. Voltak olyan estébe hajló délutánok, égtek már a neonok, keserű, hideg cigarettafüst sodródott a falak mellett, ők pedig süteményt ettek dobozból, a titkárnő sütötte, ő hozta otthonról. A férfi a nyugdíjazás után is, mintha mi sem történt volna, dolgozott tovább a hivatalában. A pusztulás azonban éppen a legerősebb oldalát, az emlékezetét támadta meg: eleinte csak dátumokat, eseményeket felejtett el, aztán már képtelen volt visszaidézni az előző napi eseményeket is. Viharos gyorsasággal tűnt el belőle minden emlék, s hamarosan már arra sem emlékezett, hogy elfelejtette volna őket. Amikor bekövetkezett az állapot, hogy a hazavezető útra se talált rá, kényszerű gyógykezelésre utalták. Hogy miként juthatott ki onnan, a hegyről, az erdő oltalmába rejtett klinikáról, és milyen utakra tért, soha nem derült ki: ahogy az emlékezetében őrzött sok-sok mondatnak, számnak és szónak, úgy ő magának is egyszerűen nyoma veszett. Az utolsó mellette kitartó, hűséges nőnek, az egykori titkárnőnek hetekkel később egy hajdani munkatárs vitte meg az eltűnés, s az akkor már nyilvánvaló pusztulás utolsó hírét. Az asszony, aki több mint négy évtizeden át dolgozott vele, szolgálta és segítette zokszó nélkül, előbb csak némán végighallgatta a szomorú híradást, majd felállt, odahagyta a szobában a hajdani kollégát, hátradőlt a konyhájában a hűtőszekrény melletti hokedlin, cigarettára gyújtott, felfújta a füstöt a lámpa fénykörébe. Bámulta az üvegbúra körül gomolygó pamacsokat, majd hosszan, mélyről sóhajtva elmosolyodott, és reszelős, cigarettás hangon csupán ennyit mondott: 69