Kőszeg Ferenc: „Csörögnek a zászlók”. Válogatott írások 2000-2022 (Budapest, 2023)
2. Könyv - Körül és belül - Nem, nem volt robbanás - négy esszé a Holmiból
Ezek az „alkalmi” versek érdekes módon kivételesen mélyen átéltek, Petrinek a világról való mondanivalója legmélyebb rétegéből táplálkoznak, és az életmű legjobb darabjai közül valók. Ezért nincs értelme annak a kérdésnek, hogy Petri mozgalmi költő-e. Közhely, hogy Petri számára a politikai élmény éppen olyan személyes élmény, mint a szerelem: politikai versei szenvedélyesen átélt személyes élményt szólaltatnak meg. Petri politikai költészete nem agitatív költészet, és verseiben nem egy politikai közösség képviseletében szólal meg - szokták mondani. De ez nem azért van így, mert Petri a szamizdat költőjeként és munkatársaként voltaképpen távolságot tartott a politikától, hanem azért, mert az a politikai közösség, amelynek Petri a részese volt, maga is távol tartotta magát az agitatív gesztusoktól, és tartózkodni próbált a reprezentatív szereptől. A demokratikus ellenzék jelentős részben a marxista világmegváltás illúziójának felszámolásából született. Jövőképe nem a világ forradalmi rendbetétele volt, hanem a civilizált megállapodás az „egzigenciákkal”, amelyeket megváltoztatni nincs hatalmunkban. Érzelmi motivációját pedig nem a jövőbe vetett hit teremtette meg, hanem a kétrétegű undor: az undor az önkényuralomtól és az undor az önkényuralmat elviselhetővé puhító (Csurka kifejezésével) „létezéstechniká”-tól. „Abban szeretnénk lehetőségeinkhez képest segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség - az ellenzék és az ország vezetése - fennhangon perel egymással” - írta a Beszélő emlékezetes beköszöntő cikkében Kis János. A Beszélő sem tekintette magát az „ellenzék szócsövének”, és az ellenzék sem képzelte, hogy a „haza a magasban” reprezentánsa. Az tehát, hogy Petri politikai költészetében is dominálnak a kontemplatív, ironizáló és groteszk elemek, hogy nincs bennük semmi a Nemzeti dalt szavaló Petőfi, de még a Levegőt József Attilája gesztusából sem, nem az „ellenzék költője” szereptől való távolságtartást fejezte ki. Maga az ellenzék, pontosabban az ellenzéknek a Beszélő köré szerveződő csoportja volt ilyen. A szamizdat kötetek (Örökhétfő, 1981; Azt hiszik, 1985; Ami kimaradt, 1989) verseiből szinte naplószerűen kiolvashatók a demokratikus ellenzéknek nevezett politikai-társadalmi-társasági csoportosulás élményei, beszédtémái, önreflexiói. A Bibó temetése című nagy versben egyetlen szó sincs Bibóról, nem képzelhetők el benne olyan megrendült sorok, mint amilyeneket mondjuk Arany írt le a nemzeti gyász kifejezéseképpen Széchenyi halálakor. A vers címzettjei, akár a temetés résztvevői számára evidencia, ki volt Bibó, s ez fölöslegessé teszi, sőt, kizárja a magyarázatot. Elbeszélni (megbeszélni) csak a temetés körülményeit lehet, a folyton eleredő esőt, azt, hogy „kinek van pofája idetolni a képét”, meg az egymást 689