Kosztolányi Dezső - Szegedy-Maszák Mihály et al. (szerk.): Esti Kornél - Kosztolányi Dezső Összes Művei (Pozsony, 2011)
Jegyzetek
Befogadástörténet Sőtér István 1965-ben már jónak látta felemelni szavát az Édes Anna túlértékelése ellen, s - bár kimondatlanul, de Bóka Lászlóval is vitázva - elsősorban az Aranysárkányt jelölte meg az életmű csúcsának. A Heller Ágnes-féle erkölcsi nihilizmus itt olyan „paradox erkölcsiként jelenik meg, amely nem a beletörődés, hanem a tehetetlenség rezignációjával jár együtt. Sőtér István mintha a novellákról írt bírálatát írta volna tovább, Kosztolányi szépprózáját nevezve meg igazi költészetének. Az Esti Kornél az esszében is a pálya nagyszerű lezárásának minősül: [...] Politikátlanságát sokan vélik „erkölcstelenségnek". Az ilyen doktriner és felületes vélemények csak azért jöhettek létre, mert hirdetőik sohasem tekintettek Kosztolányi iróniájának mélyére. A két világháború között a politikamentes sztoicizmus és a belőle fakadó irónia az emberileg és művészileg becsületes magatartás egyik lehetőségével is szolgál. Iróniáját, persze, színezi [...] a fájdalmas együttérzés hajlama. [...] Valójában inkább a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság bevallása ez, semmint a bölcs fölényé, a kritikus védettségé. Arany Bolond Istók-jának „keserédes" iróniája némiképp az egész magyar irodalomra jellemző, Kosztolányira pedig mindenképpen. Van-e édesebb érintkezés a csóknál? Esti Kornél az első csókot - az Élet első csókját - a fiumei gyorson, egy háborodott, visszariasztó leánytól kapja [...] Ennek az iróniának szoros tartozéka az aggályos műgond. Ebben már rokon ő is a világirodalom ironikusaival. [...] Kosztolányi sokat emlegeti, hogy „álarcot" visel; ezt nem hihetjük el neki: „Érzékenysége oly fokú - írja Esti Kornélról hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének ezt a természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette egészen a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni." Ez az érzékenység mindvégig megakadályozza Kosztolányit bármifajta „távolságtartásban", és 692