Kukorelly Endre: Egy belga revolver avagy „mit is éltünk itt meg voltaképpen?” (Budapest, 2020)
V. Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz
rág is járt hozzá. Rövid gatyában voltam. 1993: József Attila. Ő tényleg nagy. Nem díjazták. „Kik kapták már meg előttem ezt az úgynevezett” - és mondja a díj nevét anyukám, „és abban a pillanatban” senki nem „jutott eszembe.” 1994-ben Weöres Sándor-díj, 1995-ben a hollandiai Mikes Kelemen Kör emigránsok alapította díja. Déry Tibor-díj is, úgy látszik, fiatalabb koromban évente kaptam egyet. Vagy kettőt. Nagy, díszes akadémiai kodály. Idejében érkezek, egész kis tömeg van, miattam jöttek, nem ismernek föl, nem vár senki. Ácsorgók zavartan, beakasztom a kabátomat, bemegyek a vécébe, kezet mosok, úgy teszek, mintha valakire várnék, tényleg várok egy rendezőfeleségre, aki fölismer majd, és széles mosoly kíséretében, széles mozdulatokkal betessékel, karon fogva az első sor közepére kísér. De senki. Akkor fogom magam, belépek a terembe, és leülök egy székre a tizedik sor körül. Tizenegyedik. „Most már az összes úgynevezett díszvendég helyet foglalt. Az ünnep azonban természetesen nem kezdődött el.” Még csomó minden volt, nem sorolom, Márai-díj, Babérkoszorús Költő, Lovagkereszt, sok, a kevesebb több. „Elöl a pódiumon izgatott uraságok futkostak föl-alá egyre sűrűbb időközönként, mint akik keresnek valamit. És tényleg kerestek valamit, tudniillik engem.” Egy ilyen elég, de akkor mindenki engem keressen, és ne találjon meg. 282