Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika. Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben (Pozsony, 2007)
3. "Én" és hang a líra peremvidékén
A kései József Attila-versek értelmezésének olyan formációi, mint a „vers vége - élet vége” párhuzam vagy a „leltár” sokféleképpen kiaknázott fogalmai255 éppen ezt a véletlenszerű jelenlétet (amely talán sokkal inkább hiány) intencionalizálják, ezzel pontosan azt a folyamatot leképezve, amely során az életút esetlegességei a „lírai én” törvényszerű összefüggéseiben oldódnak fel s amely valójában minden olvasatban végbemegy: a „kultusz” tehát, ha van ilyen, csupán csak ideologikus módon ismétli meg azt a mozgást, amely - József Attila utolsó verseinek példája szerint - a „lírai ént” vetíti vagy vési rá az életrajzi alakra s amely egyben az életrajzi én textualizálását is implikálja. Nyilvánvaló, hogy a költő halálának okai és körülményei felőli bizonytalanságot nem utolsósorban az „én” ezen textualizálása generálja, sőt teszi egyáltalán lehetővé. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy ez a folyamat - az olvasás kényszerétől teljesen függetlenül - arra is emlékeztet, hogy a biográfiai én esetlegessége maga is textuális természetű, amit a továbbiakban talán lesz mód alátámasztani. A József Attila-szakirodalomban egyetlen olyan, nagyszabású kísérlet ismert, amely, implicit módon, számot vet evvel a problémával, s ez Németh G. Béla tanulmányaiban található, amelyek éppen József Attila kései költészetének jelentőségét alapozták meg, meghatározó módon újrarendezve az életmű kanonikus arányait. Mint ismeretes, Németh nevezetes szövegmagyarázatai a [Talán eltűnők hirtelen...] és más versek példáján éppen a „közvetlen életrajzosságra” alapuló verstípusokkal szemben jelölték ki a „létösszegző” költészet paradigmáját, amelyet az tüntet ki, hogy „nem a múlandóság e versek tárgya, hanem ellenkezőleg, egy tényleges esemény öntött formába, látszólag a véletlen játékának tudható be, ám a The Triumph of Life olvasata alátámasztja, hogy ez a megcsonkított textuális modell egy olyan törés sebhelyét teszi láthatóvá, amely rejtetten minden szövegben jelen van.” (de Man: Shelley Disfigured = Uő 1984, 120-121.). E tematika másik dekonstrukciós variánsaként olvasható Jacques Derrida nevezetes Nietzsche-kommetárja: J. Derrida: Éperons = Athenaeum 1992/3, 200-202. 255 Vö. pl. Bókay A. - Jádi F. - Stark A.: „Köztetek lettem én bolond...” Bp., 1982, 177.; Bókay: Karóval jöttél... = Szabolcsi (szerk.): József Attila-versek elemzése. Bp., 1983^, 265-266.; Sajó L: „A legutolsó menedék” = Fenyő D. Gy. - Fráter Z. - Gelniczky Gy. - Nagy A. (szerk.): „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” Bp., 1980, 210-220. 129