Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika. Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben (Pozsony, 2007)
3. "Én" és hang a líra peremvidékén
kapcsolódik. „Korai” vershez képest szokatlanul leltár-versnek is tekinthető, amely a közösséghez fordulást inszcenírozó, vigasztaló zárósor („no de hát ne búsuljatok.”) tanúsága szerint a halált is magában foglaló életrajz sémájára építkezik, ugyanakkor olvasható egyfajta sírfeliratként is. A Rilke-versből ismert problematika lép elő tehát itt is: a szerzői név és a cím egyezése lehet az empirikus és a lírai én egymásbaütközésének „helye” ami - jóval egyszerűbb formában - úgy valósul meg, hogy a lírai én grammatikailag csak az egyes szám első személyű megszólalás végrehajtójaként, azaz a hang lehetőségeként jelenik meg, s mint ilyen, az empirikus én „sírfeliratának” ad hangot. A lírai én „halhatatlansága” éppen a hang lehetőségében valósul meg, sőt a lírai én itt nem más, mint puszta hang, még inkább azonban a hang inskripciója, maga az írás, amely azonban - mint sírvers - az empirikus én emlékét rögzíti vagy hordozza. Megejtően egyszerű formában jelentkezik itt tehát a lírai szubjektivitás alapképlete: mindaz, amit ez a szöveg József Attiláról rögzít, a lírai én „távollétét” erősíti meg vagy jegyzi fel, amely másfelől azonban - mint a hang bevésése a feliratba - az empirikus én szükségszerű távollétét vagy némaságát, végességét implikálja. A - poétikailag jóval érdekesebb - másik József Attila-vers ([József Attila, hidd el...] - 1925) éppen a grammatikai személy váltogatásának, megsokszorozásának vagy elbizonytalanításának technikáit aknázza ki. A jelen kérdésfeltevés számára legrelevánsabb két hely a szövegben egyaránt az én identitásának paradox kimondásaként értelmezhető. Az emlékezetes versnyitány („József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott”) megszólító formulája az önmegszólítás egy olyan változatát valósítja meg azáltal, hogy a szerzői névhez fordul, amely - a másik József Attila-vershez hasonlóan - eltávolítja a nevet a lírai hangtól, ám - párdarabjával teljes ellentétben - az aposztrophé, vagyis egy fiktív prozopopeia révén a névnek is hangot kölcsönöz, amelyet a szöveg többértelmű grammatikai struktúrája egyszerre azonosít és távolít el a lírai én szólamától, mintegy a névmások, én és te cserélhetősége, illetve a bővítmények hiánya (pl. a „világra ho135