Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre - Tegnap és ma. Kortárs Magyar írók (Pozsony, 1996)
6. Visszatérés és "szintézis"(?)
„törvényszerűségei” a már elvesztett emlékeket is visszacsatolják egyfajta kollektív, differenciálatlan-alaktalan memóriába, ami nem az emlékek identifikációját eredményezi (hiszen azok .jeltelenek” lesznek, széthordják a csontokat stb.), hanem az emlékezőét! A legtöbbször igen konkrétan a közelmúltra utaló - „felejtés”, elválasztottság tapasztalatait (amelyek gyakran a leépülés, bomlás képeiben mutatkoznak meg) is a halottak megidézése formálja újra termékeny emlékezetté (pl. Az öregek látogatása c. versben a falu életének „helyreállítása” a sírokból „kilátogató” öregek irányításával megy végbe, ők tanítják meg utódaikat arra, „mit elfeledtek, vagy sose csináltak”): úgy tűnik, az erdő-szimbolika által jelölt „harmóniához” való visszatérést a sírok megidézése, a halottak „életrekeltése” teszi lehetővé. Az emlékező önidentifikációs kísérletei ezért mindig az ősökre vonatkoznak, pl. a Vallomás c. versben: „Itt vagytok, (...)/ itt pihentek a temetőben, /(...)/ akármerre nézek, / mindenfele titeket látlak”. Az „ősöknél” pedig nem a személyes identitásuk a fontos, hanem az a kollektív, folytonosság-elvű „hagyomány”, amelyet képviselnek, s amely az emlékező számára nyújt identifikációs lehetőséget: „de nem ismertem mindnyájatokat, / (...) / mégsem vagytok nekem idegenek, / olyan mintha mindegyikőtökkel találkoztam volna, / (...) / fajtátokbeli vagyok, / tőletek származom, / tőletek kaptam (...) / (...) talán azt a képességemet is, / mellyel verset írok, / olyan vagyok, / mint ti voltatok.” (itt nem nehéz bevonni az értelmezésbe József Attila A Dunánál c. versének konnotációit is: „Verset írunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem”). Ez az eredeti „harmónia”-kényszerű felejtés-visszatérés (törvényszerű emlékezet) sor határozza meg a Szajla-versek időjelzését is (persze, nem mindegyik vers , jut el” a harmadik stádiumig, tehát a „visszatérés” nem mindig következik be, sőt azokban a szövegekben, amelyekben a beszélő gyerekkori énjét idézi meg, a felejtés állapota is az előre nem tudott jövőként reflektálódik). Tehát a múlt egyértelmű jelzése váltakozik az állandóságot, törvényszerűséget sugalló, deiktikusan nem meghatározott jelennel (illetve az - emlé-165