Lakner Zoltán - Tóth Ákos: Rendszerválás. Magyarország 2009-2013 (Pozsony, 2013)
Tóth Ákos: Valahol a Dunánál
aztán részt vesz a meghitt kis bemutató utáni állófogadáson, ahol kezet ráz a színészekkel, majd koccint Dörner Györggyel és Csurkával, és elégedetten, férfiasnak szánt pajkossággal hunyorít, lám, jó döntést hozott, amikor őket nevezte ki, és jól megmondta azoknak. Azoknak, mármint a döntése ellen tiltakozóknak, akik bizonyosan ki nem állhatják Csokonai Vitéz Mihályt vagy Balassit (hiszen napjainkra már Esztergom is elesett!), nem szenvedhetik Arany Jánost, kiütést kapnak a Szózattól, akiknek semmit nem jelent Czuczor Gergely mondata: „Hogy hazámat ne szeressem / A bitorlót meg ne vessem: / Hatalom nem teheti!”, akiknek mit sem mond az, hogy „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem”, akiknek a Rózsa Sándor biztosan csak Oszter Sándort jelenti, és nem Móriczot, akik nem értékelik a helyén Krúdyt, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Adyt, akiknek nem mond semmit Illyés Szétvert serege, akik nem tartják a világ egyik leggyönyörűbb versének Csoóri Anyám fekete rózsáját, akik azt merik feltételezni, hogy Wass Albertnál akadnak nagyobb magyar írók, itt van például rögvest Nádas Péter, ők azok, akik büszkék Kertész Imrére, mert ők nem értenek minket, mert idegen szívűek, hát most aztán bevittük a kegyelemdöfést, jól megadtuk nekik. Jól megadták. És elvitetik József Attila szobrát a Kossuth térről. Mert nem tudnak mit tenni: csak nemet tudnak mondani. Ha már eldöntetett, akkor nincs ott a helye. Nem lehet azt mondani, hogy bocsánat. Hibáztunk. Rossz irányba vittük a dolgokat. Nem ezt akartuk. Nem erre kaptunk fölhatalmazást. Nem lehet azt mondani, hogy elrontottuk, a szándékunk alapvetően jó, de tévedtünk. Valahogy elragadott minket a hév, a szenvedély, és sajnos ez jött ki belőle, de látjuk, hogy ez most így valahogy nem az igazi, tehát módosítunk az elképzeléseinken. Nem, nem lehet ilyet mondani! Pedig egy ilyen mondat után annyi minden megbocsátható lenne, mert a butaság is esendővé, gyarlóvá, emberivé válna tőle, de nem, nem: a Kossuth tér olyan lesz, mint ’44 előtt, alatta ugyan mélygarázzsal, de hát az úgysem látszik, Kossuth melankolikus szoborcsoportjával, Károlyi Mihály és József Attila szobra nélkül. Biztosan lesz majd téravató, ott, a Dunánál, és igen, ott áll majd mindenki, derekasan, mint a cövek, ott lesz a kormányfő, ott Kövér László, ott L. Simon, Balsai, Lázár, ott 176