Margócsy István: Színes tinták. Tanulmányok, esszék a magyar irodalom (Budapest, 2020)
Irodalomtörténet
hattak (gondoljunk csak a rengeteg frivol vagy játékos Petőfi-parafrázisra vagy paródiára, vagy arra a merész ötletre, amely kiváló költőket serkentett arra, hogy József Attila öregkori, fiktív líráját megteremtsék!2), akkor felmerülhet a kérdés: Arany vajon miért maradt meg abban a szinte hivatalosan magasztos pózban, amely úgy hat, hogy ha alakja vagy költészete a későbbi költészetben (vagy a nem szigorúan szakmai diskurzusban) szóba kerül, akkor rögtön a kizárólagos alázat és a hódolat gesztusai jelennek meg, oly magasztos fenségben, amely még a magyar költészetről szóló kultikus diskurzusban is párját ritkítja. Mintha Arany maga lenne a magyar költészet megtestesült védangyala, aki mindenek fölött érvényesítené dominanciáját (Nagy László szerint: „Arany úr, arany Álmos vezér...’’-Arany úr, az őszikék megéri, 1973), s akihez a későbbi költő csak mint atyához, mesterhez, fensőbb instanciához fordulhatna, önmagának kisebbségét hangoztatván. Mintha az a szólam, amit Babits Mihály ütött volt meg, száz év előtt, folyamatosan érvényes lenne: mi, maiak, „megzavart verselők” csak úgy fordulhatunk Arany felé, „mint gyermek, hogyha idegenbe szidják, s édesapjához panaszkodni tér meg’’ (Arany Jánoshoz - egy megzavart verselő a XX. századból, 1911); hiszen még József Attila is olyan pozícióba helyezi magát Arannyal szemben, amely eleve alárendeltséget sugall („Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!” - Arany, 1929), s a költői magabiztosságnak oly kiváló és nagyszabású képviselője is, mint Juhász Ferenc, csakúgy tud Aranyhoz fordulni, hogy nem kollegiális beszélgetést kezdeményez vagy dicsőítő ódát ír, hanem egyenesen imát mond hozzá (Arany János-ima, 1982) - s a fiatal Kányádi Sándor is abban látja költői igazolásának garanciáját, hogy fejére illesztheti Aranynak múzeumban őrzött kalapját... (Arany János kalapja, 1955). Pilinszky Jánosnak gyönyörű és megrendítő víziója aztán szinte megkoronázza e transzcendens Arany-képét, mikor így szól Aranyról: te voltál az Atya (akihez képest Petőfi lesz persze 2 Már nem sajog. (József Attila legszebb öregkori versei). Szerk.: ZelkiJános. Balassi Kiadó - Cserépfalvi Kiadó, 1994. 160