Margócsy István: Színes tinták. Tanulmányok, esszék a magyar irodalom (Budapest, 2020)
Művelődéstörténet
tatlan szegény-gazdag ellentétet csak a lázadás mozzanatát feltételezve tudták értelmezni (ld. pl. Erdélyi Józsefnek Lovaspóló a Vérmezőn c. erős állásfoglalását, 1930). S egy ilyen generális társadalmi utópia mozgatja József Attilának is a húszas években írott megrendítő szegényember-verseit is (Szélkiáltó madár, Aki szegény, az a legszegényebb, Szegényember szeretője), kietlen külváros-leírásait (Külvárosi éj, A város peremén) - hisz mind mögött ott rejlik egy megváltozandó vagy megváltoztatandó világ reménye, amely, ha kétségbeesetten is, valami jobbnak eljövetelét folyamatosan prognosztizálja. Gondoljunk csak az oly fantasztikus felkiáltásokra, mint: „könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!” (Ős patkány terjeszt kórt..., 1937). Utópia nélkül, úgy látszik, a szegénység felett tanúsított felháborodás sehol nem tud megnyilvánulási teret nyerni magának. A szocializmus államilag irányított irodalmában a szinkron szegénység ábrázolására szinte semmiféle lehetőség nem nyílott - hiszen a hivatalos ideológia azt sulykolta, mintha a szegénység a nagy fordulat révén egy csapásra megszűnt volna (s mintha a kívánatosnak feltüntetett termelőszövetkezetekben vagy az aktívként prezentált szocialista munka-brigádokban mindenhol jólét uralkodnék): akik mégis hozzányúltak a szegénység témájához, kénytelen-kelletlen archaizálásba fogtak, s úgy írtak, mintha a szegénység a régmúltnak lenne a része. Az olyan, erős írások, mint pl. Sánta Ferenctől a Sokan voltunk c. elbeszélés (1954), régi történetet mesélnek el, az aktualizálás igénye nélkül - a szegénység szorítása mint a történelmi múlt része elevenedik csak meg; nagyon hasonlóan jár el, csak jóval gyengébb esztétikai színvonalon, Veres Péter is, aki a Szegények szerelme (1952) hatalmas és nagyon részletező áttekintését tulajdonképpen mint történelemkönyvet prezentálja; amikor pedig egy mű - kivételképpen - a nyomort és megfosztottságot mint jelen idejű és jelenlévő állapotot ábrázolta, mind pozitív, mind negatív értelemben meglepetésként és kihívásként hatott (Fejes Endre: Rozsdatemető, 1962). A szegénységábrázolás későbbi, a hatvanas-hetvenes évekbeli, szórványos feltámadása aztán ismét kapcsolatba hozható utópikus mozzanatokkal: akkor kezdenek a szegénység problémájával mélyebben foglalkozni, amikor az állami 377