Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Versek (Budapest, 2018)
Fogyókellék
A LÉTRŐL Szemem sarkából látom, hogy az elhagyott gyárépület egyik ablaka alatt kuporog valaki a félhomályban, talán a dolgát végzi, vagy az is lehet, hogy beteg, de már tovább is haladtunk, annyit még azért mintha éreznék, mert érzés csupán, hogy talán nem is valaki az a sötét gubanc, hanem csak valami: egy meggörnyedt bokor, végül is már József Attila óta guggolnak a bokrok, ki tudja, hogyan kapott életre ott magányosan, hiszen csak kő meg vas mindenfelé, fű is alig van körös-körül, persze, ismétlem, inkább csak képzelem, ahogy mozdulatlanul vár az éjszakára, talán tényleg megkönnyebbült, fogalmam sincsen, mi a különbség, ha egy vadrózsa felfogja rózsaszínű szoknyáját, vagy egy homeless-féle lekuporodik a fal tövében, nem férfi, inkább toprongyos asszony, vagy ki tudja, nálunk a kertben is a japánbirs és aranyeső bokor csak annyira figyel kifelé, mint mindenki, aki a dolgát végzi, vagyis szükségét, újra József Attilát idézem, saját magával küszködik, és folyton önmagába néz az ember is, veréb ülhetne ilyenkor hajában, úgysem figyel rá, s ha befejezi: feltámad megint. 125