Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg. Versek (Budapest, 2018)
Cukorspárga
ragyogtak a díszgömbök, mint a bolygók, Merkúr, Vénusz, Föld, Mars és így tovább, szikrázott a zöld, kék, piros vagy ezüstszínű sztaniolba csomagolt szaloncukor is, akár az égen a csillagok éjjel, és az angyalhaj, az aranyozott dió, a szürkésfeketén várakozó csillagszórók, legfelül pedig egy kicsi pléhangyalka, működött már a mindenség a szobában, sütött a nap, feljött a hold, keringtek mind az égitestek, és fenyőillata volt a világegyetemnek, kimentem, hogy szóljak apámnak, de amire a konyhába értem, nagy robajjal összeomlott az égbolt, hevertek a szőnyegen a csillagképek, szétszórva egyik-másik bolygó, József Attilát idézve: letört a semmi ága, közben besántikált apám, és elmagyarázta, hogy csakis kívül, csakis a látható helyre tettem minden cukrot, diót, gömböt, Kis Göncölt, Nagy Göncölt, Fiastyúkot, pedig a fal felől is kellett volna, ahol egyébként senki sem látja, tehát csak arra jó, hogy egyensúlyt biztosítson, így mondta apám szokásos pedantériájával, egyensúlyt kell biztosítani, felsegítettük kínnal-bajjal a sebesült, szilánkokkal teleszórt karácsonyfát, 19