Márton László (szerk.): Walther von der Vogelweide összes versei (Budapest, 2017)
Dalok
Mik azok a szemek van-e róla fogalmatok amelyekkel szívem országnyi messzeségbe láthat? a benne élő gondolatok! erejük sáncon és kőfalon áthat csak őrizzétek őt tetszésetek szerint mégis látja tiszta szemekkel szívem lelkem és lelkem vágya mind. Jut-e olyan boldogságból nekem rész hogy szívbeli látását ő is rám irányozza? ha gondolatban ő engem néz az én gondolatomat viszonozza teljesítse azt a vágyamat hogy vágya legyen engem szeretni és őt szolgálja bennem a legjobb akarat. L 99,6 Az indítás József Attilára emlékeztetheti a magyar olvasót, de nem ez a vers igazi különlegessége, hanem a „szív szemei” toposz radikális használata. Walther azt sugallja, hogy a szív külön élőlény, saját látószervvel rendelkezik, és azt tetszőleges messzeségbe el tudja küldeni. Ezáltal a „szárnyaló gondolat”-féle közhelyet erős és kézzelfogható képiséggel ruházza fel, és ügyesen játszik a távolság-közelség ellentétpárral, amelybe még a szeretett nő szívbeli látóképességét is bevonja. A vers előző magyar fordítója Nemes Nagy Ágnes volt, aki a rá jellemző puritán szigorúsággal egy kicsit lejjebb srófolta Walther metaforáját. Mintha nem hitte volna el, hogy a szívnek tényleg vannak szemei, amelyek megközelíthetik a szeretett nőt, mi több, mint egy műhold vagy drón kamerája, még közeli képet is közvetíthetnek róla. Ezért nála maga a beszélő küldi el a saját szemét a nőhöz (ami már a Grimm-mesék világát idézi), és nem a szív kezd el ugrándozni, hanem ő maga reszket a gyönyörtől. 57