Marton László Távolodó: Mindig régen van (Pozsony, 2010)
Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi
a földön csattogott a lábdob / azt hiszem, eltorzult az arcom/lengett a hajam /és semmi, semmi sem érdekelt /körbetáncoltam a szobát / enyém lett minden négyzetcentiméter / amíg a szalag le nem járt / akkor ezt leírtam / de most kész /most kész vagyok /most mit tegyek? A Miles Davis pedig így szólt: miles davis/hallgatása közben/magát hallgatja/ugyanis ő miles davis /ez már talán/ egy szolidabb eksztázis / mindent / mindent a trombitába / hallgatja magát / és beüvölt az anyja/közértbe küldi/hallgatja/ugyanis őmarton lászló Nem egy nagy durranás... De mégiscsak, ez lett az első publikációm. Hat évvel 1972 után. Aztán kitört a punkláz, és beszippantott a mozgalom. Az ember olyankor fanzinokat készít, járja a klubokat, nyomja a zenét és a dumát, és ahogy régebben a könyvek, innentől lemezek után rohangál. Míg a végén nagyot gondol... Lényegében mázlim volt: akkor kezdtem zenei könyveket írni, amikor a szépirodalommal leálltam. Lassan húsz éve, amikor megnősültem, majd megszületett a lányom, megszakadt az a lázas sodródás, amelyben az írás jelentette az egyedüli kapaszkodót. Ami azután következett, a megfelelések békéje, sokáig nem kényszerített „igazi” írásra, s ebbe én simán belementem. Túlestem addig három köteten: a Silver-Reed novelláin, a Távolodó versein és A távoliét bódulata ausztráliai „tévelygésein”, éppen ideje volt, hogy kiderüljön, mire jutok írás nélkül. A távoliét bódulata szinte „végszóra”, 1986-ban készült el. Francois Sonkin Apám igézetében című regényéből választottam hozzá mottót - az mindent tudott rólam: „ Karosszékemben ülve szemlélem a tárgyakkal, a meg157