Marton László Távolodó: Mindig régen van (Pozsony, 2010)
Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi
utolsó ivadékának tartom. Tudják, mint Emié Lévy, abban a Schwarz-Bart-könyvben. - Bizony. Körmendet disznóság volna kihagynom. De inkább majd hazafelé, Szombathely után. Mivel Nyíregyházán voltam levelező hallgató, azt kértem a honvédségtől, hogy Kelet-Magyarországon tölthessem le a katonai szolgálatom. így kerültem hetvenkilencben Szombathelyre, az utolsó kétéves turnusban. Bárhonnan is néztem, masszív szívásra nyílt kilátás... aztán tessék, micsoda sikersztori kerekedett belőle! És bár nem szívesen bonyolódnék a részleteibe, azt megemlíteném, hogy pillanatokon belül állandó kilépővel, civil ruha viselésére szóló engedéllyel, és külön bejáratú albérlettel rendelkeztem. Takaros kis szoba volt, ott narkózgattam, amikor nem adódott este valami emelkedettebb irodalmi program. Az Életünk szerkesztőségében hat-nyolc alak lebzselt akkoriban, de én csak Molnár Miklóshoz kerültem közel. Ücsörögtünk a kóromban, a magnóban Garbarek és Patti Smith, vagy kószáltunk a városban, amúgy meg vörösbort ittunk, Gitanes-t szívtunk, és betegek voltunk attól, ami körbevett. Korábban senkivel sem tudtam olyan jól hallgatni, s ez később sem változott. Most is félek: nem volna szabad kifecsegnem a gesztusait. - Hogy miután elhúztam Szombathelyről, még fenntartotta a szobámat, pedig köpésnyire lakott. Aztán hogy nekem ajánlotta a Processzusokat... Meg ahogy a Jan Garbarek-díját kitűzte a Kassák Lajos- és a József Attila-díja közé! Tessék csak fellapozni egy ki kicsodát... milyen szépen mutat ott! Hát igen. Ezeket nem lett volna szabad... - például. Miklós utolsó kötete Ébredés egy rémálomból címmel 2002 végén jelent meg. „Kedves Laci - írta bele ölellek 122