Marton László Távolodó: Mindig régen van (Pozsony, 2010)

Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi

utolsó ivadékának tartom. Tudják, mint Emié Lévy, abban a Schwarz-Bart-könyvben. - Bizony. Körmendet disznóság volna kihagynom. De inkább majd hazafelé, Szombathely után. Mivel Nyíregyházán voltam levelező hallgató, azt kér­tem a honvédségtől, hogy Kelet-Magyarországon tölthes­­sem le a katonai szolgálatom. így kerültem hetvenkilenc­ben Szombathelyre, az utolsó kétéves turnusban. Bárhon­nan is néztem, masszív szívásra nyílt kilátás... aztán tessék, micsoda sikersztori kerekedett belőle! És bár nem szívesen bonyolódnék a részleteibe, azt megemlíteném, hogy pilla­natokon belül állandó kilépővel, civil ruha viselésére szóló engedéllyel, és külön bejáratú albérlettel rendelkeztem. Ta­karos kis szoba volt, ott narkózgattam, amikor nem adódott este valami emelkedettebb irodalmi program. Az Életünk szerkesztőségében hat-nyolc alak lebzselt ak­koriban, de én csak Molnár Miklóshoz kerültem közel. Ücsö­rögtünk a kóromban, a magnóban Garbarek és Patti Smith, vagy kószáltunk a városban, amúgy meg vörösbort ittunk, Gitanes-t szívtunk, és betegek voltunk attól, ami körbevett. Korábban senkivel sem tudtam olyan jól hallgatni, s ez ké­sőbb sem változott. Most is félek: nem volna szabad kife­csegnem a gesztusait. - Hogy miután elhúztam Szombat­helyről, még fenntartotta a szobámat, pedig köpésnyire la­kott. Aztán hogy nekem ajánlotta a Processzusokat... Meg ahogy a Jan Garbarek-díját kitűzte a Kassák Lajos- és a Jó­zsef Attila-díja közé! Tessék csak fellapozni egy ki kicso­dát... milyen szépen mutat ott! Hát igen. Ezeket nem lett volna szabad... - például. Miklós utolsó kötete Ébredés egy rémálomból címmel 2002 végén jelent meg. „Kedves Laci - írta bele ölellek 122

Next