Mészáros András: A transzcendencia lehelete a szerelem időségéről (Pozsony, 2001)
II. fejezet: a szerelem a mindennapokban
szembekerülés az adottal amelyeken belül mindegy, hogy mi micsoda és ki kicsoda. Ez tehát az Akármi és az Akárki, a semleges kapcsolatok, valamint az elfogadás (a szokások) világa. Szerkezetében és értelmezésében akkor lép fel zavar, amikor tagolni kívánjuk, amikor rákérdezünk a dolgok és az emberek létének okaira: tehát amikor érdekelni kezd a világ. Amikor nem mindegy, hogy mi micsoda, és ki kicsoda. Ekkor szembekerülünk a mindennapiság néhány alapvető tulajdonságával. Ezek közül a legmélyebben fekvő az ismétlődés, ami a reprodukciós folyamatok ciklikusságából adódik. Az invenció az ismétlődő eljárások során elszürkül, de a cselekvő egyén ugyanakkor időt nyer, mert nem kell újból és újból rákérdeznie a dolgok okaira, hanem elfogadja őket úgy, ahogy vannak és működnek. A szerelem esetén éppen ez a repetíciós lánc szakad meg. A szerelem nem megszokás, nem ismétlődés, hanem valami döbbenetesen új, amihez „szoktatom a szívemet" (József Attila). De a repetitív gyakorlat szövetének felfejtése nem egyszerű feladat, ezért a szerelem erőfeszítést követel, valamint visszakanyarodást a dolgokhoz és az emberekhez magukhoz. A szerelem más színben láttatja velünk a világot: saját eredetiségében és összetevőinek individualitásában. Az ismétlődés velejárója az a gyakorlatiasság, ami nem más, mint annak az ismerete, hogy a megszokott dolgokat hogyan kezeljük. A szerelem esetében azonban újra kell tanulnunk, vagy magunknak kell rájönnünk, hogyan kezeljük az új helyzetet. Itt nincsenek kész receptek és elméletek, még ha vannak is összemberi archetípusok, amelyeket szinte génjeinkben hordunk. A szerelemben ezért általában sikeresebbek a fantáziadús egyének. Az utánzás (aminek óriási szerepe van a tárgyi világ manipulálásában, a tanulásnál és a viselkedési formák elsajátításánál), valamint az analógia (mint a létező mintájára történő teremtés) a visszatérő azonosságokon alapuló ciklikusság összetevői, és mint ilyenek az általánosságra utaló tagolódást szervezik. A szerelem ezektől elválaszthatatlan, mégis létezik bizonyos hierarchia abból a szempontból, hogy a fejletlenebb egyének az utánzás, a fejlettebbek az analógia révén alakítják viszonyaikat. A tradicionális formák áttörése e tekintetben nagyon nehéz, és gyakran szertelenségbe torkollik. 110