Mihályi Gábor: Két apa között. A magyar baloldal tragédiája (1899-1990) (Pozsony, 2012)
XIV. Kádár János két kulacsa (1956-1988)
Aczélék kultúrpolitikájának fontos, talán legfontosabb célja az volt, hogy lehetőleg minden értékes alkotás megjelenjen, de ne adjon alkalmat politikai botrányra, rendszerellenes tüntetésre. Tudták, hogy szűk, sikamlós úton haladnak, vigyáztak is arra, hogy el ne csússzanak, orra ne essenek. Aczél elég bölcs volt ahhoz, hogy felkészült tanácsadókra támaszkodjon. A magyar irodalom kérdéseiben leginkább Pándi Pálra, Király Istvánra és Szabolcsi Miklósra hallgatott, akik a maguk szakmájában igen képzett filoszoknak számítottak. Az utóbbit politikai tanácsadói minőségében zavarta européer műveltséggel, de azért haláláig kiszolgálta a rendszert. A Kádár-időkben rá elsősorban az irodalomtörténész front felügyelete hárult, amit kellő ruganyossággal tudott ellátni. Pándi sokkal merevebb volt. Szerette volna magát független értelmiséginek hinni, igyekezett is ennek a szerepnek megfelelően viselkedni. Erre azonban végülis nem volt módja, a felülről kapott utasításokat végre kellett hajtania. Végre is hajtotta őket. Mégsem bíztak meg benne eléggé. Tartani lehetett attól, hogy egyszer mégsem azt teszi, amit elvárnak tőle. Pándi imádott folyóiratot szerkeszteni. 1971-ben elindíthatta az Új írást, ahol a hivatalos vonal mellett még elférő, merészebb szépírói alkotásokat, illetve kritikusabb hangvételű esszéket, tanulmányokat kívánt közreadni. De már akkor sem bíztak meg benne eléggé, hogy egyedül irányíthassa a lapot. Bár világos volt, hogy két szerkesztő társa: Illés László és Váci Mihály - akkoriban ismeretlen nagyságok - labdába sem rúghat mellette. Három év után mégis neki kellett távoznia. Hasonlóképpen járt az 1971-ben alapított, szívéhez igen közel álló Kritika című folyóirattal, amelynek éléről teljesen váratlanul 1983-ban váltották le. Az ok, amivel ezt a nyilvánosság számára megindokolták, az az volt, hogy segítenie kell a Népszabadság kulturális rovatát, még számára is elfogadhatatlannak tűnt. A jelek szerint Pozsgaiék90 nem is őt akarták leütni a sakktábláról, mint inkább a főnökét, Aczél Györgyöt. О azonban, hogy hatalmi pozícióját mentse, inkább Pándit áldozta fel, aki mereven ragaszkodva konzervatív nézeteihez amúgyis elszigetelődött az irodalmi harcokban. Barátom sejthette, hogy Aczél keze van a leváltásában, és vele se őszinte. De tudta, hogy nem veszhet össze patrónusával, hiszen kultúrpolitikai befolyása azon múlt, hogy ő mégiscsak tud Aczéllal beszélni, aki valamelyest hallgat is a tanácsaira. Németh Lajossal az Eötvös Collégiumban voltunk együtt. Elismert művészettörténész lett. Aczél adott a véleményére, és ki is neveztette a Pártközpontban a művészeti ügyek totum factumának. Egy alkalommal összefutottunk az utcán. Megvallotta nekem, odafent hamarosan rájött, hogy éppen mert jó szakembernek tartja magát, tudja, hogy mi mindenhez nem ért. Neki pedig ilyen témakörökben is döntenie kellene. El is határozta, hogy ilyen kérdésekben nem dönt. Azt már nem mertem tőle megkérdezni, hogy ilyen tudattal, hogy lehet a Pártközpontban dolgozni. 90 Berecz Jánossal a háta mögött. 268 I KÉT APA KÖZÖTT