Mihályi Gábor: Két apa között. A magyar baloldal tragédiája (1899-1990) (Pozsony, 2012)
VI. A magyar baloldal végzetes erőtlensége
Az országot mindig is megosztó érdekek konfliktusait, a világlátások, nézetek ellentéteit csak úgy lehet felszámolni, elhallgattatni, ha a másik oldal képviselőit agyonverik, vagy legalább lábukat gúzsba kötik, és szájukat betömik. Ez a megoldás azonban jobb- és baloldali változatában egyaránt rossz módszernek bizonyult, és fog is bizonyulni. A horthysta ellenforradalom nemzetrontó, népbolondító uraival szemben is létezett egy másik Magyarország, a Nyugat, a Szép Szó, Ady, Babits Mihály, József Attila, Bartók Béla, Rippl-Rónai, Kernstok Károly, Major Tamás és Gobbi Hilda, a szellem, a művészet országa. Szüleim ezeknek az embereknek a világában éltek, ezekkel az emberekkel barátkoztak. Róluk esett szó a Bajza utcai lakásban kávézás közben a nagy sárga cserépkályha barátságos melegében, a Németvölgyi úton, a dohányzó asztalt körbe vevő hatalmas, süppedős fotelekben. A baj csak az volt - és ez derült ki a véres, gyilkos 1944-es évben -, hogy a toll, a szó, a hang, az ecset a zeneszerszámok kiváló mestereitől nem volt elvárható, hogy fegyvert ragadva küzdjenek az utcákat uraló brigantik ellen. Olyan napok következtek, amikor az emberség ügyvivőinek a felfegyverzett proletárok élén a szabadság zászlóit lobogtatva utcára kellett volna vonulni. Csakhogy hol voltak ezek az ezerszer megénekelt, megfestett proletárok? Többségük a másik oldalon, kocsmákban zsidóztak, voltak, akik nyilas karszalaggal a pesti utcákon zsidókat kísértek a Duna-partra, hogy a vízbe lőjék őket. A baloldalon, a magyar progresszió táborában nem létezett olyan szervezet, amely számottevő fegyveres ellenállásra képes lett volna. A szociáldemokrata párt széthullott, komoly tömegerő mozgósítására már sok éve nem volt képes. A föld alá szorított kommunista párt apró szektává zsugorodott. A milliós tömegek lakásaikba húzódva ki elkeseredetten, ki némán, ki kárörvendve figyelte a tragédiába fúló fejleményeket. Cselekvésre lehetőséget adó, számottevő tömegtámogatás híján, mit tettek, tehettek az igazak? Elrejtőztek, elbújtak, hogy mentsék az életüket, átvészeljék a vészterhes napokat. Amíg jönnek az oroszok, a Vörös Hadsereg katonái, akik elkergetik a nyilasokat, végeznek velük és megmentik őket. A roskatag Füst Milántól, a nemrég elhunyt Móricz Zsigmondtól, a nemzet sorskérdéseivel vívódó Illyés Gyulától, az életéért rettegő Déry Tibortól ugyan ki várhatta, hogy kivonuljon a sehol nem létező barikádokra? Márai a város ostroma idején sértődötten a leányfalui nyaralójába húzódott, és naplóját körmölte. Igaz, a fegyveres harc nem írók dolga. A világirodalomban kevés Byron és Petőfi akadt, és még ők is jobban tették volna, ha nem esnek el a harc mezején. Csakhogy még a baloldali érzelmű magyar írástudók, művészek, a Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz, az Igaz Szó szerzői, az Európai Iskola piktorai, egy Kodály Zoltán és egy Bartók Béla - külön-külön csupa kiváló, derék, szeretette méltó ember sem voltak képesek egy egységes, fasizmus ellenes szellemi front kialakítására, amely képes lett volna egységes fellépésre, valamiféle szellemi ellenállás megszervezésére. Egyénileg ugyan ki-ki tette, amire képes volt, mentette magát, szeretteit, A MAGYAR BALOLDAL VÉGZETES ERŐTLENSÉGE | 135