Mihályi Gábor: Két apa között. A magyar baloldal tragédiája (1899-1990) (Pozsony, 2012)
XVI. A magyar irodalom szabadságharca
A MAGYAR IRODALOM SZABADSÁGHARCA XVI. Magyar líra a periférián A szellem szabadságharca itt Kelet-Európábán, Magyarországon is fokozatosan bontakozott ki. Megvívását senki nem határozta el, senki nem irányította, spontán mozgalom volt. Valójában csak utólag vehettünk róla tudomást. Aczélék félszívvel örültek is a falak tágítását célzó törekvéseknek, valamelyest még támogatták is. Hiszen hivatkozni lehetett - igaz, hazugul -, hogy bezzeg nálunk a szellem szabadságának nincs gátja. Még cenzúra sincs. Kétségtelenül az élő irodalom művelői bizonyos vonatkozásokban valamivel szabadabban nyújtózkodhattak, mint írótársaik a többi szocialista országban. Hagyományosan a líra volt a magyar irodalom vezető műfaja. A nemzet a maga vágyait, kívánságait, követeléseit, reményeit mindenekelőtt versben fogalmazta meg. Az egymást követő korszakokban volt egy Petőfink, egy Adynk, egy József Attilánk. Illyés, bár ambicionálta, ezt a vátesz szerepet, mégsem tudta mindenki számára meggyőző módon betölteni, de a Rákosi-korszak nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról mégiscsak az ő agyából pattant ki. A vers korszakos volta abban rejlik, hogy a zsarnokság jelképe a börtön, a börtönrács nem pusztán a politikai üldöztetés szimbóluma, hanem sokkal tágabban értelmezve önmagunk börtönbe zártságára is figyelmeztet, az elidegenedésnek azokra a rácsaira, amelyekbe mi magunk zárjuk be önmagunkat. Márai Sándor még öngyilkossága előtt megírta azt a versben foglalt megrázó gyászbeszédet az emigráns irodalom sírja fölött, aminek el kellett volna hangoznia az ő koporsója fölött is, ha még lett volna barát, író, színész, aki ezt elmondja a sírjánál. Természetesen a Kádár-korszak is bővelkedett jobbnál jobb költőkben, akik ontották magukból a szerethető, szép verseket. Csakhogy a líra egésze még sem tudott fontossá válni. Örülhettünk minden újabb kötet megjelenésének, jobbára el is fogytak, de a velük való találkozás nem vált eseménnyé. Két költőről kell okvetetlenül szólnom Weöres Sándorról és Pilinszky Jánosról. Mindketten, amikor elhagytak bennünket, egyenest a magyar irodalom halhatatlanjainak a sorába emelkedtek. Weöres Sándorék egy ideig velünk szemben laktak a Törökvész úton. Gyakran találkoztam vele, jártam is fenn náluk. Valószínűleg a Nagyvilág számára kértem tőle fordítást. Egy tárgyakkal, könyvekkel túlzsúfolt 294 I KÉT APA KÖZÖTT