Mihályi Gábor: Két apa között. A magyar baloldal tragédiája (1899-1990) (Pozsony, 2012)
XVI. A magyar irodalom szabadságharca
többsége a Vörös Hadsereg megérkezéséről szólva nem „felszabadulás"-t mond, hanem úgy fogalmaz: „amikor átvonult rajtunk a front." Erről a fogalmazásbeli különbségről persze őszintén kellett volna beszélni az emberekkel, de erre a szovjet propaganda, amelyet kötelező volt elfogadni, nem adott lehetőséget. Ilylyés egyébként Napló jegyzeteiben gondolkodás nélkül használja a felszabadulás kifejezést, amikor 1945-ről beszél. Az író természetesen tisztában volt a moszkvai függés mértékével, ezért is komolyan gondolta, hogy ellenpéldaként életben kell tartani a szabadságharc mítoszát. Persze tudta, hogy a párt kultiválta mítosz és az ő mítosza csak látszólag azonosak. Úgy tűnhet, mintha ő is a pártideológia alapján állna, holott ő bár ugyanazt mondja, mégis mást gondol. Bizonyára felmérte, hogy ez a látszólagos azonosság, hasonlóság teszi lehetővé az ő romantikusan forradalmi színműveinek a színpadra állítását. Ennek a fura kettős gondolkodásnak a kialakulásában, folyamatos létezésében - feltételezem -, hogy közrejátszott Illyés őszintén vállalt szocialista hite. Ha voltak is kételyei, az új rendszer költő-fejedelmének tartotta magát, pláne, hogy József Attila már nem élt. Illyés persze azt is tudta, hogy mekkora hamisítás kommunista pártköltővé stilizálni felesége szerencsétlen egykori imádóját. Gondolom, Major és Révai sejtették, hogy Illyés csak úgy tesz, mintha a párt álláspontját vallaná magáénak. Bizonyítékuk azonban nem volt arra, hogy Illyés nem egészen azt gondolja, amit ők. Nem ismerhették a féltve őrzött titkot, hogy Illyés már 1950-ben megírta nagy poémáját a zsarnokság mindent lebíró hatalmáról. A költő ezért is érezhette úgy, hogy az adott helyzetben joga van némi képmutatásra. Illyés szemrebbenés nélkül mutatta magát a rendszer hívének, elfogadott minden kitüntetést, elismerést, jutalmat, miközben legszűkebb, bizalmas baráti körében, a nyíltan antikommunista Sárközi Márta körében, nem lehetett titok, hogy Illyés miként vélekedik. Gondolom, Illyésnek nem volt kételye afelől, hogy lehallgatják, elolvassák minden hozzáférhető, papírra vetett sorát. Ennek tudatában nem is mondott, nem is publikált semmi olyat, amit a fejére citálhattak volna. De minden durván pártos megnyilatkozást is elkerült, még a musz-feladatok alól is angolna módra siklott ki - mint Sztálin vagy Rákosi születésnapjának megünneplése -, amikor kötelező volt dicsőítő írást adni. Más kérdés, hogy Illyés népforradalom teóriái ködevő romantikus ábrándokon alapultak, amelyek elég távol álltak a realitásoktól. De Illyés legalább is őszintén hitt az eszményített, idealizált (paraszti) nép létezésében, a néphez törhetetlenül hű népvezérek, Dózsák, Kossuthok idealizálható igazában. Rákosi szerette magát az idealizált Kossuth képében látni, és el is várta, hogy a propaganda őt efféle népvezérnek látássá. Illyés meg nem mondta, hogy az ő szemében Rákosi ennek az eszményképnek éppenséggel a kiátkozni való negatív lenyomata. Illyés szeretni való ember volt, kedvelték is őt. Felejthetetlen maradt számomra egy bécsi út. A Nyugati pályaudvaron találkoztam vele és Nagy Lacival. Azonnal szólt, hogy a Bécsig tartó úton üljek be hozzájuk, a kupéjukba. Végig szóval 302 I KÉT APA KÖZÖTT