Morsányi Bernadett: Sehány éves kisfiú (egy regény felé) és más (unalmas) történetek (Budapest, 2015)

Július 29-én, csütörtökön Balatonszárszón esett az eső. A József Attila-emlékmű előtt álltam, kerestem a sem­mi ágán ül szívem verssort. Kezdett sötétedni, az Uno­kahúgom már rángatott, vissza akart indulni Sóstóra. Szokatlanul hideg volt az idő, a sálamat kétszer teker­tem körül a nyakamon. A közeli állomáson a szemafor változtatta fényeit. Mivel pirosat jelzett, megtorpant az egyirányú gépkocsioszlop. Húzódjunk be a váróterembe, javasoltam. Unokahú­gom, aki amúgy a legütősebb bulikon pörög, és úgy tud relaxálni a Balaton vizén, mint Superman az űrben, be­leegyezett. A szemafor átváltott zöldre, a kocsisor meg­indult és lefröcskölte nadrágunkat. Áztunk, fáztunk, min­den csupa víz volt körülöttünk. Tengeribeteg lettem, ha a tó vizére néztem. Ugrándoztam, reszkettem, de így is fáztam, a Fiam keresztanyja végre berántott a váróte­rembe. Néztem a teremben ülő arcéleket, az idő múlt, és én türelmetlenül vártam vonatunk érkezését. Az Uno­kahúgom telefonált a barátjának, hogy jöjjön értünk autóval, szakad az eső, a vonat csak másfél óra múlva ér­kezik. A barát késett, talán az eső elcsendesedésére várt a nyaralónkban. Igazán siethetne, mondtam, és eszem­be jutott a Fiam, aki biztosan aggódik értünk. Az Uno­kahúgom híres volt rossz név- és arcmemóriájáról. Kör­benézett az állomáson rekedt embereken, és nevetve súgta, hogy ott van Papa. Odanéztem, az arcéi még csak

Next