N. Tóth Anikó: A varietas öröme. Beszélgetések írókkal (Pozsony, 2011)
Németh Zoltán: Életre csókolni Csipkerózsika-álmából a halott szöveget
mezést, recenziót vagy kritikát kell írniuk a hallgatóknak, ráadásul van egy választható kurzus nálunk, amelyen a kritikaírást lehet elsajátítani. Reménykedem, hogy ez egy jó gyakorlati bevezetés, hogyan lehet röviden, tömören bizonyos könyvekről írni. Tehát egy minta is lehetne akár. Azt, mondjuk, nem várom, hogy ennek a kötetnek a nyomán fognak kanonizálódni bizonyos alkotások, mert ahhoz sokkal összetettebb elemzések szükségesek. A praxist akartam bemutatni, egy folytonos önreflexiónak kitett kritikus és önkritikus olvasói pozíciót. A te esetedben, ha a köteteidet meg az egyéb publikációidat tekintem, a kritikusi-tanulmányírói tevékenység túlsúlyban van a versíróival szemben. Nem akarom magam József Attilához mérni, de ha a köteteit kézbe veszed, és a verseket összehasonlítod a tanulmányaival és a kritikáival, ez utóbbi vaskosabb kötetet tesz ki. Mégsem állítja a közvélemény, hogy inkább kritikus, mint költő. Ha Babits munkásságát vesszük példának, az is hasonló. Gondolj az irodalomtörténeti munkájára, Az európai irodalom történetére és az esszéire, tanulmányaira, kritikáira. Nem, Anikó, én úgy látom, hogy a költő mindig kritikus is, tehát az lenne a furcsa, ha egy költő nem írna kritikákat. De hát van egy csomó olyan költő, aki nem ír kritikát, sőt. Hát, gondolod? Mondjuk kire gondolsz? Szerintem általában nem írnak. Hosszú névsort tudnék mondani a kortárs irodalomból, Schein Gábortól Borbély Szilárdig, Csehytől Kukorellyig, Garaczitól Esterházyig. Mindnyájan kritikusok és esszéírók is. Szerintem, aki az irodalomban mozog, annak a számára mindenképp szükséges egyfajta önreflexió, önmaga kontrollja is egyébként, illetve az írásnak a kiterjesztése, tehát hogy a kritikaírás egy bizonyos nyelvet tesz lehetővé. Ráadásul nem lehet megspórolni a szembenézést mások szövegeivel. Az óhatatlanul 107