N. Tóth Anikó: A varietas öröme. Beszélgetések írókkal (Pozsony, 2011)
Péterfy Gergely: Nem véletlen találkozások a szövegtengerben
Adrienne, aki a 80-90-es években nagyon ismert előadóművész volt. Őkörülötte állandóan folyt az irodalmi élet, folyton verseket mondott, készült az újabb estjére. És hát mindannyian részesei voltunk részint az előkészület izgalmainak, részint a felkészülés gyakorlati oldalának. Én jelesül a korrepetitora voltam a nagymamámnak. Hány éves korodban? Már nyolcéves koromban leültettek, hogy akkor most József Attila: Eszmélet. Te voltál a súgó? Igen, én voltam a súgó, kellett nézni a szöveget rettenetesen, és gondoljátok el, az ember mennyire be van tojva, hogy úristen, ha nem veszem észre, hogy eltéveszti, akkor én leszek megbüntetve! Ügyhogy ez stresszhelyzet volt. Ami egyfajta precizitásra is nevelt téged? Szörnyű precizitásra nevelt, ugyanakkor örökre el is rettentett attól, hogy akár egy rímes sort leírjak. Mindig őszinte félelemmel fogtam neki, mikor versbetétet kellett eszkábálni (előfordult, drámákba vagy forgatókönyvekbe). Egyrészt tehát természetes volt, hogy az irodalommal így együtt lélegzik az ember, ugyanakkor persze problematikus is, mert a „mi az irodalom” kérdése sokkal könnyebben megválaszolható akkor, ha ezt az ember a személyek nélkül, s nem , a könyvek hagyományának a rideg, de hát mégiscsak strukturált, a hagyomány által megszentelt, mumifikált, krematóriumba és bizonyos fokig az intézmények temetőibe vagy börtöneibe zárt rendben kapja, mint egy katalógust vagy egy patikai kirakatot. Amikor viszont ez összekeveredik az emberi oldallal, tehát amikor megismersz egy konkrét költőt vagy egy konkrét írót, akkor az nagyon rázós, mert hát pszichikailag megterhelő szakma ez. Ahogy a suszternak lyukas a cipője, az írónak a feje lyukad ki előbb-utóbb, vagyis mindenki a saját szakmájának megfelelő és azt sorsszerűén kísérő és elkerülhetetlen sebeket 160