Németh Zoltán: Olvasáserotika. Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei (Pozsony, 2000)
II. (Leviticus) Tőzsér Árpád: Leviticus
időben élő ember reakciója is arra a - szövegben eléje táruló - világra, amelyhez vagy amellyel szemben meghatározza önmagát. A hermeneutika és a recepcióesztétika meglátásait tehát Tőzsér - egy újabb csavarral - az önértés irányába tágítja azzal, hogy a műfordítások végtelen soráról beszél. Ugyanezen belátások fényében csak azt tehetjük hozzá mindehhez, hogy az időbe vetett ember mindenkori toleranciájának határai jelentik e végtelenség határait. Irodalomtörténeti kétségek és vétségek Az irodalomtörténet problémáinak fejtegetése közben Tőzsér a 90-es években azt az állapotot tekinti szimptomatikusnak, amely Gadamer és Derrida elméletei és irodalmi gyakorlatai nyomán terjedt el. Bár Gadamer és Derrida éppen egymás nem értéséből vizsgázott jelesre, Tőzsér mégis kettejüket együtt tekinti az irodalomtörténeti megközelítés sírásóinak A megíratlan irodalomtörténet című tanulmányában. Míg Derrida a linearitást törölte ki az irodalomtörténet struktúráiból, addig Gadamer-Tőzsér értelmezésében-a hermeneutikában oldotta fel az irodalomtörténetek végső alapját. Ez az irodalom- és ismeretelméleti kétely azonban meg sem érintette azokat az irodalomtörténészeket, akik a „szlovákiai magyar” irodalom történetét kívánták feldolgozni. Olyan modellekben kívánták elhelyezni ennek a „sajátosnak” tekintett, éppen ezért létében is megkérdőjelezhető irodalomnak a történetét, amelyek történelmi események analógiájára strukturálódtak. Ezek az irodalomtörténetek nemcsak irodalmon kívüli szempontokat érvényesítettek valamiféle fejlődésvonal megkonstruálása érdekében, hanem egyenesen értékvonzatokkal ruházták fel saját előfeltevéseiket. [68]