Pályi András: Képzelet és kánon. Esszék, kritikák (Pozsony, 2002)
Pilinszky paradoxonjai
izgalommal falták, szinte testtartásukkal is kifejezve a beavatottság és a vétkezés ama sajátos elegyét, ami kíváncsi lelkűket eltöltötte, hisz az idő tájt a bölcsészmentalitás közönséges agyalágyultságnak tekintett mindennemű vallásosságot, [ól emlékszem derék, ma is aktív tanáromra, aki meggyőző hévvel és hatalmas esztétikai eszköztárral bizonygatta, hogy Pilinszky egyszer s mindenkorra individualista peremjelenség marad a magyar lírában, szemben, mondjuk, József Attilával, aki valamiképp mindig az emberi kondícióról is beszél, nem pusztán önmagáról. Azért is említem ezt, mert köztudottan ő maga a magyar hagyományból épp József Attilát és Petőfit érezte oly közel magához, hogy még verset is szentelt nekik; alighanem e két poétaelőd sorsában látva beteljesülni a mi égtájunkon minden valamirevaló költőt fenyegető átkot: hogy miközben a bürokraták, mozgalmárok és fűzfapoéták hálás utókora lobogót kreál belőlük, épp költői mivoltuktól fosztja meg őket. Eszembe sem jut hát, hogy Pilinszkytől elvitassam egész gondolkodását és líráját átható keresztény világképét; épp ellenkezőleg, úgy vélem, a nagysága abban áll, hogy költészetében a katolikus szimbolika túlnő azon a vallásos szubkultúrán, ahonnan fakad, s olyan egyetemes értéket képvisel, ami azok számára is kézenfekvő, akik alkalmasint már se a keresztény, se más vallási hagyományhoz nem kötődnek. Úgy is mondhatnám, ahogy Petőfi, a honszeretet költője nem a nacionalistáké, ahogy a proletárköltő József Attilát sem sikerült kisajátítania a pártállami totalitarizmusnak, amely különösen egy időben szerette volna magát proletárdiktatúraként elfogadtatni, ugyanúgy Pilinszkynek sincs semmi köze a keresztény fundamentalizmus újjáéledéséhez. A költő attól az, ami, mert az emberi sorsot és életet illetően összehasonlíthatatlanul 105