Pályi András: Képzelet és kánon. Esszék, kritikák (Pozsony, 2002)
Ekhnáton a földön
kézbe vettem, ősz lett. Úgyhogy a magam részéről mindig ősszel tartom a Napforduló megjelenésének emléknapját, levéve egy félórára a polcról a kötetet, s legalább az Ekhnáton-verseket újraolvasva. Utóvégre az újabb magyar líra egyik csúcsa, amit a kezemben tartok, s úgy tudom, Nemes Nagynak is haláláig ez a kötet maradt a „kedvence". Ami egyébként mindegy, hisz még oly jelentős verseskötetek születésnapját sem szoktuk évente megülni; ez a félóra tehát kimondottan a magánünnepem. Mert a Napforduló gyökeres változást hozott az életembe. Még ma is összeszorul a torkom, ahányszor felidézem magamban azokat a perceket. „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem" - olvastam, zavartan és döbbenten; nem értettem, hogyan képes egy költő a lehető legtermészetesebb gesztussal átnyúlni a számomra áthidalhatatlannak tűnő szakadék felett. Pontosabban hogyan képes egyszerre azonosulni az istenteremtés ősi aktusával, és ugyanezt kívülről nézni és reflektálni rá. Úgy is mondhatnám, hogyan forr eggyé az ősei által művelt aktussal, miközben megmarad reflexív önmaga. Mint aki egyszerre tartózkodik kívül és belül. Holott ilyen nincs, ha máshonnan nem, hát József Attilától tudjuk. Nemes Nagy Ágnesnek se volt több identitása, csak egy. De az, akár a téli fák, olyan. Az Ekhnáton ciklus meg különösen, mintha tényleg nevén nevezné „a fák kimondhatatlan tetteit". A feszültséget, ami nemcsak elválasztja az egyik pólust a másiktól, de nem is csak összeköti a kettőt, hanem egységben látja. A „között" távlatát, ami maga az azonosság. Hisz hétköznapi agyunk nem is tesz egyebet, egyfolytában felbontja, polarizálja azt, ami egy. A költő meg rámutat erre az Egyre. Ami van. 168