Pályi András: Képzelet és kánon. Esszék, kritikák (Pozsony, 2002)
Pilinszky paradoxonjai
hoz való tapadás képmutató biztonságát. Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergő csupaszságát, bizonyulhat - legvégül - mesternek." E kijelentés összecseng a lírikus önvallomásával, akit a rutin mindig bizonytalanná tett, mert érezte, elreteszeli előle a valóság iránti alázat útját, jellemzőnek érezzük, hogy elmélkedéseiben többet ír színházról, regényről, zenéről, képzőművészetről (két vezérlő csillaga Bach és Dosztojevszkij, ez is külön elemzést érdemelne), mint a költészetről; akárha a „Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" József Attilája szólna belőle, az a József Attila, akinek „sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval". S aligha tévedünk, ha akkor is ott sejtjük a nagy előd szellemét, amikor a művészi alázat költője leírja talán egyetlen önérzetes mondatát, költői-emberi ars poeticáját: „A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle." Érvekre és igazolásra nincs szüksége, élete és műve önmagáért beszél; s tegyük hozzá, a Szög és olaj olvasása, sok motívummal tágítva Pilinszky-képünket, lényegileg abban erősít meg, amit költészete ismeretében már tudtunk: ez a könyv annak az „örök kezdőnek" a confessiója, aki újra és újra ama zéró-pontot kereste, hogy vállalva a lét „didergő csupaszságát", végül a legnagyobb mesterek közé emelkedjék. jelenkor, 1984 49