Pályi András: Megérkezés (Pozsony, 2003)

Bűnöző istenek

kedtem. Tedd meg, biztattalak, kissé rekedt lett a han­gom az elfogódottságtól, rajta, tedd meg - és mosolyog­tam, nyílt szívvel, őszintén, ez volt az a perc, amikor gondolkodás nélkül odaadtam volna neked magam, va­lósággal tálcán nyújtottam át az életem, tessék, a tiéd vagyok, kedves; nem is azért, mert felcsigáztad bennem a vágyat, hanem mert ott akkor tényleg elhittem, hogy sajátkezűleg tolod félre a magad emelte láthatatlan fa­lat. Különben is, mit veszíthetnék, morfondíroztam a kö­vetkező percekben magamban, befelé; ha a Cséplő Klá­­ri-féle házasságom idején szeretőt tarthattam, s nem buktam le vele, sőt végül a lehető legjobban sült el a do­log, akkor az Ica-féle házasságomat is nyugodtan meg­édesíthetem egy ilyen illegális kapcsolattal. Sőt, sőt, le­het, hogy épp azért akadtam fenn a horgodon, mert tele vagyok nosztalgiával az iránt a régi Ica iránt, akihez mindig kiszökhettem az angyalföldi panelba, s nagyo­kat szeretkeztünk. Utóvégre te is rég kinéztél magad­nak, különben nem törnéd azon a fejed, hogy a feje tete­jére állítsd-e az életemet, vagy sem. De itt véget is ért az idill, úgy látszik, irritált valami a viselkedésemben. Ta­lán a hanghordozásom, talán a magabiztosságom. Csa­lódott, indulatos, sistergő hang tört elő belőled, már-már gyűlölködő, ezt eddig nem ismertem. »Hát nem teszem, nem érdemied meg.« Ica hangja! Eddig is egyfolytában róla beszéltünk, anélkül, hogy kiejtettük volna a nevét; most mégis megdöbbentett, hogy a te ajkadról hallom az ő hangját. »Az istenit, te csak játszol velem, nem sze-170

Next