Pályi András: Megérkezés (Pozsony, 2003)
Bűnöző istenek
kedtem. Tedd meg, biztattalak, kissé rekedt lett a hangom az elfogódottságtól, rajta, tedd meg - és mosolyogtam, nyílt szívvel, őszintén, ez volt az a perc, amikor gondolkodás nélkül odaadtam volna neked magam, valósággal tálcán nyújtottam át az életem, tessék, a tiéd vagyok, kedves; nem is azért, mert felcsigáztad bennem a vágyat, hanem mert ott akkor tényleg elhittem, hogy sajátkezűleg tolod félre a magad emelte láthatatlan falat. Különben is, mit veszíthetnék, morfondíroztam a következő percekben magamban, befelé; ha a Cséplő Klári-féle házasságom idején szeretőt tarthattam, s nem buktam le vele, sőt végül a lehető legjobban sült el a dolog, akkor az Ica-féle házasságomat is nyugodtan megédesíthetem egy ilyen illegális kapcsolattal. Sőt, sőt, lehet, hogy épp azért akadtam fenn a horgodon, mert tele vagyok nosztalgiával az iránt a régi Ica iránt, akihez mindig kiszökhettem az angyalföldi panelba, s nagyokat szeretkeztünk. Utóvégre te is rég kinéztél magadnak, különben nem törnéd azon a fejed, hogy a feje tetejére állítsd-e az életemet, vagy sem. De itt véget is ért az idill, úgy látszik, irritált valami a viselkedésemben. Talán a hanghordozásom, talán a magabiztosságom. Csalódott, indulatos, sistergő hang tört elő belőled, már-már gyűlölködő, ezt eddig nem ismertem. »Hát nem teszem, nem érdemied meg.« Ica hangja! Eddig is egyfolytában róla beszéltünk, anélkül, hogy kiejtettük volna a nevét; most mégis megdöbbentett, hogy a te ajkadról hallom az ő hangját. »Az istenit, te csak játszol velem, nem sze-170