Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
Visszalapozok saját írásaimban, amelyekkel egy-egy szerepét meg akartam fejteni, belesni színészi boszorkánykonyhájába, megtudni, mitől van, hogy ez a „régi vágású” színész sok fiatalabbnál és modernebbnél - és nem is csak a modernkedőknél, hanem a valóban moderneknél is - autentikusabb feleletet tud adni játékával a mai színjátszás nagy dilemmájára, azaz mitől van, hogy mindig, minden körülmények közt hiszünk neki? Mitől van, hogy ő a maga feleletét igenis játékával és alakításával adja, azaz adta meg, miközben épp azért szoktunk jelenlétszínészetről, magatartás-színészetről, dokumentumszínészetről stb. beszélni, mert a „játék” és az „alakítás” gyanús kifejezésekké váltak a szemünkben? Mitől van, hogy Dayka figuráit sosem érezzük „mimikrinek”, amiből - Pilinszky kifejezésével - eltűnt „a jelenlét vertikálisa”? Megleshető egyáltalán ez a titok? Volt-e valami különös szakmai fortélya, színészi bájitala, örökifjúvá varázsló csodaszere? Ha legendát akarnánk mesélni róla, azt mondhatnánk, volt. De ő nyilván mosolyogna e titokzatoskodó legendaszövésen. A huszadik század színháza állandó válságtól szenved, rendezői és színészi iskolák születnek, virágzanak vagy lehanyatlanak, új áramlatok, stílusok, törekvések törnek az élre. Dayka Margit szerény szkepticizmussal nézte ezt a nagy szakmai forrongást. Távol állt tőle, hogy lebecsülje az újítókat, kérdésessé tegye az új módszerek, tréningek, technikák létjogosultságát. Csak éppen tudott valamit, amit az újítók közül is kevesen vagy csak hosszas, keserves keresés után tanulnak meg. Tudta, hogy figyelnie kell. Tudta, hogy minden színészi eszköz annyit ér, amennyire az alkotó figyelmet szolgálja. A figyelem: alázat a figura iránt. De a figyelem több is ennél. A figyelem erőssé teszi a színészt, mert kívül helyezi, vagy ha úgy tetszik, föléje emeli saját színészetének. Idézhetnénk József Attilát, aki költő lévén azt vallotta: „mit érdekelne / engem a költészet maga?” 469