Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
Érdemes-e verset mondani? em akarok hinni a szememnek. Valóban azokat a színészeket látom, akiknek neve a színlapon szerepel? Valóban azokat, akik annyi elismerést arattak a pódium művészetében, közismert és népszerű versmondók? Vagy egy gyenge középiskolai önképzőköri esten ülök, ahol csupán a fellépti kedv - vagy a fellépti díj? - hajtja pódiumra a szavalókat? Ahol lépten-nyomon belesülnek a versbe, miként a rossz diákok? Ahol nem tudják, hogy a versmondáshoz érthető kiejtésre, úgynevezett artikulációra is szükség van? Ahol elfelejtik, hogy a versnek hangulata, ritmusa, sőt gondolati felépítése is van? Ahol gátlástalan ötletszerűséggel üvöltöznek, morognak, hörögnek, a versek költői logikáját, belső törvényeit egyszerűen semmibe véve viszik le és fel a hangsúlyt, bemagolt verssorokat mondanak fel monoton „éneklő” beszédben? Ez a főváros irodalmi ranggal büszkélkedő színpada, ez a hivatásos magyar előadóművészet fóruma? És ez József Attila? Arról már nem is beszélve, hogy a jó két és félórás műsormindegyre visszatérő - és jószerivel egyetlen - színpadi effektusa a háttérfalon villogó vonatablakok fénye, a vonatzakatolás, enyhén szólva is közhelyszerűen hat. De arról már igenis beszélve, hogy még ezt az effektust is csupán gyermekded primitivitással sikerül „előállíani”. Szükség van erre egyáltalán? Szükség van arra, hogy a „József Attila lexikonnak” elkeresztelt est címszavait diavetítővel vetítsék elénk, ha nincs aki a vetítőt baki nélkül kezelni tudná? Ez bizony még egy önképzőköri verses délutánnak is szégyenére válnék. 483