Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
Latinovits él Egy színész, aki egykor tűz volt, vulkán volt, mítosz, elementaritás, élet. Ha leírom a nevét, ma is, évtizedek múltán is, forró az emlék. Belépett a színpadra, és minden izzott körötte. A banális történetek emberi sorssá mélyültek, a sután megírt figurákból mitikus erő fakadt, az olcsó közhelyek elemi igazságként szóltak, miközben minden egyes gesztusa természetes aktus, egyszerűbben szólva, maga az élet volt. Igazi istenáldotta zseninek láttuk. Már aki. Mert legendásan, sőt botrányosan öszszeférhetetlen volt. Nem tartotta tiszteletben a politikai modus vivendit, ami pedig akkor főbenjáró bűnnek számított. Ami a szívén, az a száján. A törtetőket vérig sértette, a tehetségteleneket megalázta, a tökfejeket megvetette. Csak a tehetség előtt hajolt meg, de az előtt is csupán saját mércéje szerint. Zsidózott, magyarkodott, ködszurkáló volt. Vagy inkább Don Quijote, aki az eszményeit is túlszépítette, az ellenségeit is túldimenzionálta. És mégis. Magyar verset se előtte, se utána hozzá foghatóan nem mondtak, Adyt, József Attilát különösen. Az ő ajkán minden versben a magyar sors, emberi dráma, az elhivatott ember kárhozata szólt, minden művészi pillanatának hitele volt. Akadtak kollégáim, akik már annak idején megszóltak, amiért többször is írásban letettem mellette a voksom. Mondtam, nem az emberről, hanem a színészről írok. A hetvenes évek elején az akkor frissen útjára indított Magyar Hírlap nagyot akart dobni, kitalálták, hogy minden reggel szemlézik az előző esti tévéműsort, az egyetlen, állami televízió programját. Csakhogy nem voltak meg hozzá a tech-486