Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
nikai feltételek. Este kilenckor lapzárta, amikor még javában megy a főműsor. A lapvezetés elintézte számunkra - hárman írtuk felváltva a tévénaplót hogy a televízió házi vetítőiben megtekinthessük az esti műsorokat (akkor még szinte minden filmszalagról ment). Az ügyeletes adásvezető ugyanis előző nap délelőtt végignézte a maga programját. Mint kiderült, nemcsak technikai szempontból, hanem cenzorként is. Egy alkalommal, ha jól emlékszem, évfordulós Ady-blokk szerepelt a műsorban, különböző színészekkel. Latinovits mondta az utolsó verset, hideglelős lázítás volt minden sora. A másnapi tévénaplóban az ő versmondására tettem a hangsúlyt, kizárólag szakmai szempontból: lám, így kell Adyt tolmácsolni. Csak utólag derült ki, hogy az adásvezetőnek is szúrta a szemét: jelentett, s az utolsó pillanatban kivágták őt a műsorból. Lett is a cikkemből haddelhadd, magyarázkodás, szégyen. De máig büszke vagyok rá, hogy az adásból kicenzúrázott Latinovitsot megdicsértem a kormány félhivatalos lapjában. Ady-lemeze egy-két héttel az után jött ki, hogy Szemesen, azaz néhány kilométernyire Szárszótól, a József Attila-i végzetet választotta magának. Emlékszem, színészek és költők társaságában hallottam először azt a lemezt, mindannyiunk szemében könny ült. Emlékszem a frusztrált nekrológokra, emlékszem, egy idő után egyik könyv a másik után jelent meg róla, de a lényeg, amiről itt beszélek, úgy tűnt, mindből hiányzik. Emlékszem, sorra jöttek ki a Latinovits-lemezek; a nehéz fiú nem volt már köztünk, akár kultuszt is lehetett neki teremteni. Emlékszem, egy idő után a színházak, ahonnan elűzték vagy ahonnan elmenekült, gátlástalanul történetük fényes lapjai közé emelték idegborzoló alakját. Emlékszem, történt rá kísérlet, már a rendszerváltás után, hogy a jobboldal emblematikus hősévé emeljék, de aztán valahogy megfeledkeztek róla, úgy tűnik, mégsem illett a képbe. És emlékszem, azok, akik 487