Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
ennél összetettebben látták örökségét, ekkor inkább hallgattak róla. Mintha a színészkirály, ahogy egykor rajongói hívták, végleg meghalt volna. Most pénteken azonban ő volt a Hollán Ernő utcai antináci demonstráció fő szónoka, persze hangfelvételről. József Attilát mondta, egyiket a másik után, amúgy a költő születésnapja és a költészet napja apropóján. Eszembe sem jutott, amikor odamentem, hogy József Attila és Latinovits kedvéért mennék; ám ahogy ott álltam, és letaglózva hallgattam az ismert és most mégis újként zengő, versbe foglalt jajkiáltásait az emberibb létért, az erőszak, az ember ember általi megnyomorítása ellen, jajkiáltásait önpusztító ostobaságunk és nagy manipulátorainktól átvett élethazugságaink miatt, egyszerre rádöbbentem, hogy valóban itt van velünk. Hol másutt is lenne? Ő, aki mindig minden nagy versben meglelte az isteni szikrát - erre közelebbről csak leírhatatlanul patetikus szavakat találhatni -, úgy ejti ki ezen a több évtizedes felvételen a Külvárosi éjt záró profán imádságot, hogy az, miközben a kordon túloldaláról a RiA RiA Hungária harsog, kész politikai helyzetjelentésként cseng a Hollán Ernő utcában, 2008 áprilisában: „Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg.” Élet és Irodalom, 2008 488