Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)

Fordul a kocka

ennél összetettebben látták örökségét, ekkor inkább hallgat­tak róla. Mintha a színészkirály, ahogy egykor rajongói hívták, végleg meghalt volna. Most pénteken azonban ő volt a Hollán Ernő utcai antináci demonstráció fő szónoka, persze hangfelvételről. József Attilát mondta, egyiket a másik után, amúgy a költő születésnapja és a költészet napja apropóján. Eszembe sem jutott, amikor oda­mentem, hogy József Attila és Latinovits kedvéért mennék; ám ahogy ott álltam, és letaglózva hallgattam az ismert és most mégis újként zengő, versbe foglalt jajkiáltásait az emberibb létért, az erőszak, az ember ember általi megnyomorítása el­len, jajkiáltásait önpusztító ostobaságunk és nagy manipulá­torainktól átvett élethazugságaink miatt, egyszerre rádöbben­tem, hogy valóban itt van velünk. Hol másutt is lenne? Ő, aki mindig minden nagy versben meglelte az isteni szikrát - erre közelebbről csak leírhatatlanul patetikus szavakat találhatni -, úgy ejti ki ezen a több évtizedes felvételen a Külvárosi éjt záró profán imádságot, hogy az, miközben a kordon túloldaláról a RiA RiA Hungária harsog, kész politikai helyzetjelentésként cseng a Hollán Ernő utcában, 2008 áprilisában: „Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg.” Élet és Irodalom, 2008 488

Next