Pályi András: Színészek keresztűzben. Előadások, alakítások, könyvek (Pozsony, 2011)
Fordul a kocka
leg (?) nagymestere, könnyen szem elől veszíthetjük a jelenséget, ami ő: minden egyes színpadi pillanata annyira komplex és annyira egyszerű, annyira kimunkált és annyira áttetsző, hogy megragadhatatlannak tetszik. Talán ha olykor hibázna, melléfogna, arányt tévesztene, könnyebb volna művészetének fortélyaira rámutatni: íme így, ilyen bravúrosan billenti helyre a kizökkent egyensúlyt. Egy-egy régebbi Törőcsik alakítás alkalmat kínált erre. Ma már kritikai közhelynek számít, ha leírjuk, hogy Törőcsik Mari mindent tud. Most operettet játszik. Nemcsak megszokott - és kissé ráerőltetett - szerepköréből lép ki, hanem műfajt is vált. S könnyed virtuozitással bebizonyítja, hogy ezt is érti, tudja, ismeri. A régi nyár, a legendás emlékezetű Lajtai-Békeffy-operett József Attila színházi felújítása után jegyeztem fel e sorokat. A zsúfolt nézőtéren alighanem sokadmagammal együtt sóhajtottam fel: Törőcsiket a színen látni önmagában is színházi ünnep! Nem csupán azért, mert amióta a filmgyári társulathoz szerződött, viszonylag ritkán látjuk a világot jelentő deszkákon. Az igazi szenzáció nem is ebben rejlik, hanem hogy minden momentumában, minden ízében komolyan veszi a játékot. Olyan odaadással és olyan igényességgel, amire csak kevesen képesek. Ősi igazság, hogy a színész teremti a színházat, s ő újra s újra megerősít e hitünkben: a Törőcsik-féle színház igazi ismertetőjegye a kreativitásban keresendő. A szerep, amit eljátszik, a nosztalgiáról szól: a primadonna öltözőjében tizennyolc esztendő múltán megjelenik egykori imádója, a báró, aki szerelem helyett hajdan az érdekházasságot választotta. De a mostani előadásban a színpadi nosztalgia hasonló, mégis másfajta nézőtéri érzéshullámmal párosul: a régi történet, a régi slágerek felelevenítése felébreszti az egykori nosztalgiák utáni nosztalgiát. Törőcsik primadonnája e kettős tükörben mutatkozik igazán izgalmasnak: a nosztalgia idézőjele hatá-563