Papp András: A suttogó (Pozsony, 2004)
Földi mások
zavart csönd következett. Az igazgató ekkor váratlanul azt ajánlotta, hogy szavaljunk valamit, mert tudta, hogy mindketten részt szoktunk venni az irodalmi foglalkozásokon, és talán büszkélkedni is akart velünk. Kati Adyt szavalt, mély átéléssel mondta a sorokat: „Fülembe forró ólmot öntsetek”, s méltán tapsolták meg a vers végén. Én meg a „Nézem a lámpát” című és kezdetű József Attila-verset adtam elő. Nekem nem tapsoltak, csöndben vezettek vissza a helyemre. Aztán a hitlerbajuszos azt mondta, hogy ők nem igazán értenek a versekhez, nekik a menetrend a bibliájuk, mindazonáltal azt teljes bizonyossággal meri kijelenteni, hogy ilyen szépen szavaló kislányt még sohasem hallott; a kollégájával azonban mégis úgy döntött, hogy én kellenék neki. Nem volt nehéz betanulnom, memorizálnom a menetrendet. Odafönt egyedül a szolgálatvezető forgalomirányító szavaira, telefonjaira kellett figyelnem, ezekből mindig tudhattam, mi következik, összeadtam a menetrenddel, s már nyomhattam is a mikrofon gombját. Ugyanis nekem a láthatatlan illeszkedés, érthető okokból a láthatónál is erősebb. Könnyen tanultam, azt hittem, érzékem van ehhez a munkához. De már az első napon történt valami, ami megtörte önbizalmamat. Az új, számomra kiutalt egyenruhában érkeztem reggel az állomásra. Azt mondták, kék színű, nagy fém gombjai arannyal festettek, és hogy nagyon szépen áll rajtam. A próbán hagytam, hogy a raktáro121