Poós Zoltán: Az alkony fokozatai (Budapest, 2012)
Második rész
- Na jó, engem ez nem érdekel! Kérsz lekváros fánkot? Gábor a karosszék narancsszínű rojtjait bámulta, miközben nagyokat harapott az édességbe. Attól félt, hogy Sophie melleit fogja bámulni, ezért a lány szájára összpontosított. A fogai olyanok, mint egy csillogó kavicságy.- Nem mondod komolyan, hogy egyáltalán nem érdekel az, amiből előadást tartasz?- Nekem ez csak egy feladat. Annyira érdekelt, mint a házi feladat az iskolában. Csak az számított, hogy kiváló osztályzatot kapjak rá. A vallástörténet annyira nem érdekel. De az irodalom például igen. József Attila szerintem a legnagyobb XX. századi magyar költő. Nagyobb, mint Ady, Babits vagy Kosztolányi... De ekkor odalépett mellé a nagynénje, és a fülébe súgta, hogy öt perc múlva kezdődik az előadása. Gábor azt mondta, hogy nem akarja az utolsó pillanatokban zavarni, inkább elmegy italért, amire a lány nem válaszolt semmit, csak mosolyogva belebújt a jegyzeteibe. Nem volt lelkiereje az italpultnál álldogáló társasághoz csatlakozni. Arról beszélgettek, hogy az újjáépítés a legtöbb esetben átépítést jelent a kommunistáknak, akik az érvényesülés bajnokai, és hogy a kommunizmus nem más, mint a szláv imperializmus megnyilatkozása. Nem voltak kedvére az ilyen jellegű beszélgetések, sem a más természetű dallamos fecsegések. Nem bízott a jórészt idegen vendégseregletben sem. Sötét öltönyeikben és ruháikban úgy néztek ki, mint a vetés fölött köröző varjak. 155