Pór Péter: Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költői teremtés alakzatairól (Pozsony, 2013)
Szavak a kocka hetedik lapján: József Attila
TORNYOK ÉS TÁRNÁK hogy aztán a válaszba, egyetlen kis megszakítással a következő négy szót írja bele: „megszerkesztett, szép, szilárd” és aztán „üresen”. Ebben a felismerésben jellegzetes, hogy visszatérően saját magát tájként írja le: „Bennem a múlt hull, mint a kő” (Reménytelenül) „Kotyogok, mint elhagyott csolnak” (Alkalmi vers a szocializmus állásáról) - dehát a „halom hasított fa” képe is eredetileg annak volt a metaforája, ahogy a múlt Babits lelkében, illetve kettőjük lelkében végérvényes alakot kapott (Magad emésztő), méghozzá egy archetipikus elképzelés nyomán. E legutolsó képnek, amelyik már 1934-ben, tehát majdnem egy évvel a két utolsó tájalkotó vers után keletkezett, határozottan paradigmatikus értéket tulajdonítok, és jól érteni vélem, hogy József Attila átemelte az Eszmélet-Ъе. A kivágott életfa archaikus elképzeléséhez nyúlt vissza, hogy az első előfordulásban a megélt múltat, a második előfordulásban már az egész emberi létet a megölt természet, és még kegyetlenebb, az anorganikussá és aztán még geometrikussá is torzított természet képében alkossa meg; még egyszer a teoretikus mondatra visszautalva: a geometrikusság az a forma, amelyben a múlt, illetve a lét halott, vagyis természet-, ember- és életellenes determinációja alakot kap, e szintagma teljes önellentmondásos vagy önpusztító értelmében. Ha valóban paradigmatikus értékű e radikálisan végigvitt képi kompozíció, úgy azért, mert benne József Attila világalkotásának elemi elképzelését, a jelenségek organikus létét, illetve organikus egymáshoz kötését (egymáshoz költését) fordította a visszájára. Innen visszaolvasva persze már akár a korai versekben is fel lehet fedezni egy olyan negatívan meghatározott lét képeit, amely minden közegtől megfosztva (majdhogy azt írtam: a semmi közegében) értelmetlenül szenved: „Hanyatt esett bogár búja ráz”) (Gyereksírás), miként feltűnő, hogy a kezdeteitől kezdve szerette önnönmagát negative meghatározni: „És el nem éri soha az eget”, „Hamis tanúvá lettél” (Férfiszóval, Tudod, hogy nincs bocsánat). És persze megfordítva is, tehát mintegy előreolvasva, a későbbi versekben is fel lehet fedezni az organikusan megalkotott világ képeit, néha ismét egy valóságos idillhez közel („Tengerem ölelő karok / meleg homályú lágy világa.”) (Már régesrég), néha mindenesetre egy furcsa felhanggal az elképzelésben („S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét.”; „magával kötve, mint a kéve” - ez az utóbbi sor, benne ismét a kötni igével, amit szeretett leírni, kontextuálisan félreérthetetlenül negatív 120