Rákos Péter: Prágai őrjárat (Pozsony, 1995)
Magris ürügyén
pet. Bátorhogy, lehetnénk hozzá, kit dolgoztatott keményen a magyar földesúr dunántúli uradalmain, ha nem a puszták ugyancsak kérges kezű s történelméből ugyancsak kisemmizett magyar népét? Tisztelet, becsület, de igazság is, mondaná Petőfi, akiről szintén sokat tud Magris; utóbb majd, Győrött felfedezi egy emléktáblán a költő „hetyke és arisztokratikus magyar bajusszal” ékeskedő [Hasonlítsuk csak össze a hazánkat kormányzó koalíció négy vezérférfiújának szerény demokratikus bajuszával. Micsoda különbség!] arcát. Egész könyve jellegéhez híven ebben a fejezetben is megcsillogtatja irodalmi érlesültségét. ki tudta szemelni Ján Baltazár Magintól Š túron és Kolláron át Krčméryig, Mináč és Rúfusig, aki egy vagy más okból beleillett elbeszélésébe. Hogy azonban a mai Szlovákiában azt hallják-e szívesebben, hogy nem volt történelmük, vagy azt, hogy ellenkezőleg volt, csak elvitatták tőle, azt szlovákja válogatja. Átlépvén Szlovákiából Pannóniába a szerző derűsen elbizonytalanodik: egy ilyen agglutináló, toldozó-foldozó nyelv hazájában nem mozoghat olyan bátorságosan, mint Becsben. Fő informátoraival azonban. Szabolcsi Miklóssal s egy másikkal, kit — valódi nevét miért-miért nem elhallgatva — csupán Kocsisnak nevez, nem ezen a vad nyelven kellett értekeznie, mely olyan rakoncátlan és fékezhetetlen, akár a néhai Montecuccoli, valamim a szomszéd népek s alkalmasint Magris szerint is maga a magyar náció. Lesznek közöttünk, akik nem lelkesülnek majd, hogy e rész első alfejezete az „Ázsia kapujában” címet viseli, de lessék figyelmesen olvasni: a cím után kérdőjel áll! Nem belemagyarázás, nem csalás-ámítás, maga a szerző válik itt óvatosabbá, mint volt nyugatabbra és lesz majd keletebbre, tartva tőle, hogy afféle felszínes, autóstopos, farmernadrágos turistabeszámolóvá válhatna itt útleírása. Irodalmi ösztöne azonban itt sem hagyja cserben: ezúttal is a kívülálló fölényével válogatja ki a kínálkozó, számára idáig feltehetően ismeretlen anyagból a neki kellőt: tud és ír Jókairól, Babitsról, József Attiláról, Németh Lászlóról és a népi-urbánus ellentétről, a legtöbbet Adyról: rendhagyón, de nem logikátlanul, itt kap egész külön kis fejezetet a horvát Krleža. meglepően terjedelmes fejtegetést szentel Magris Lukács Györgynek, aki számára nem Georg von Lukács, hanem szervesen magyar képződmény, jeléül ama respektusnak, melynek Lukács az olasz értelmiség jelentős részénél örvendett. De megvillant Magris bennfentesnek szánt észrevételeket politikai gondolkodókról, államférfiakról is: Kemény Zsigmondról, Eötvösről (mint a méltatlanul feledésbe ment 1868-as nemzetiségi törvény értelmi szerzőjéről), Tisza Istvánról — és Kádár Jánosról. Magris politikai beállítottságát csak sejthetem, nyilvánvalóan nem elfogult a baloldal terhére: az elmúlt évtizedek némely tekintetben kétségbevonhatatlan viszonylagos előnyeit jóhiszeműen a „kádárizmus” érdeméül tudja be. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy nyugaton, ahol a kommunizmus nem volt hatalmon, a legtöbb értelmiségi (baloldali vagy sem) általában másképp lát és értékel némely dolgokat, mint keleten azok, akik ,,a véres, habos főztél kanalazták” (Márai). S ez olykor érthetően felbőszíti őket. máskor viszont megszívlelendő felülnézeti korrekcióval szolgál. Becs után Pannóniában is felfedezi Magris a Dunatáj talán leglényegesebb is-193 MAGRIS ÜRÜGYÉN