Rákos Péter: Prágai őrjárat (Pozsony, 1995)
"Midőn ezt írtam…" (Előszó)
együtt tanítottak a Károly Egyetemen az elmúlt évtizedekben — összefonódott a prágai magyar szak történetével, melynek legalább vázlatos megírására oly sokan, oly régen buzdítottak, melybe bele is kezdtem, csakhogy — mondjam még? A szerző exemplaritása (ami nem „példásságot” jelent) ezzel mindazonáltal szándékán s érdemén felül megnövekszik. A jogcím így válik csak teljessé. Két dolognak még a látszatát is szeretném mindemellett elkerülni: a „szerénységét” (ott, ahol csupán józanul respektálom a dolgok reális arányait) és a „bátorságét” (ott, ahol úgy tűnik majd, hogy valamely helyzetben, felhasználván némely viszonylag kedvezőbb lehetőséget, több lehetőségünk volt a szókimondásra az „országos átlagnál”). Mindenesetre itt a helye és ideje annak, hogy olyan felvilágosítást is nyújtsak a kötetről, amely a tartalomjegyzék puszta átolvasásakor nem derül ki. Mit soroltam a kötetbe s miért — s következésképpen, mit nem soroltam a kötetbe, s ugyancsak: miért? Másodközlésben, azaz — akár előző köteteim valamelyikében, akár másutt magyarul már megjelent írásaimból csak azt és annyit (s azt is nem csekély tétovázás és töprenkedés árán), ami biztosíthatja, hogy a könyv visszamenőleg is képet ad szerzője korántsem dicsérni való szétszórtságáról, melyet csak a baráti elfogultság keresztelhetett el egyszer-másszor „sokoldalúságnak”. S ezekből is főleg olyanokat, amelyek magyar és nem magyar szakmai berkekben viszonylag számottevőbb méltánylásra találtak, vagy magam érzek olyan mondanivalót bennük, mely talán valamelyest meghaladja a prágai magyar szakos egyetemi oktató kötelező horizontját, s ha nem holmi úttörő érdemeket, legalább útkeresését érzékelteti. Ezek tehát afféle „enyhítő körülményeim”, jóllehet persze így is akad olyan régebbi tanulmányom („nyugati”, azaz akkor nyugati irodalomelméleti kitekintéseim, mint például a New Criticismről szóló, vagy elméleti nyugtalankodásom, amely többek között Az irodalmi értékelés problémái című tanulmányomban nyilatkozott meg), melyek újraközlése mellett nem kevesebb érv szólhatna. Nem estem viszont ezúttal sem kísértésbe, hogy a kötet színezése céljából besoroljak nem kevésbé jelentős szerzőkről szóló írásokat — például Kosztolányiról, Kassák Lajosról, József Attiláról, Szabó Magdáról — melyek pedig kötetben sohasem jelentek meg, de az illető szerzők cseh nyelvű kiadásainak elő- vagy utószavaként teljességgel a cseh olvasó tájékoztatását szolgálták s paradox módon éppen ezért hiányoznak — erre alább még visszatérek. Szerepelnek továbbá a kötetben, nem számoltam utána, milyen arányban, olyan írások, melyek eddigelé nem jelentek meg kötetben; ez is másodközlés, de kötetben való utánnyomásuk egyezik a közszokással. Az csak természetes, hogy a kötet koncepcióját tartva szem előtt ezeket is megrostáltam. Amit viszont — s ezek már a harmadikféle szövegek — magyarul idáig egyáltalán nem publikáltam, az már — kissé hangzatosán — „új termés”, s itt már a két nyelvterületen dolgozók közt kialakult közfelfogás szerint átvitt értelemben sincs 6 MIDŐN EZT ÍRTAM...