Révai Gábor: A kisközösségekről (Budapest, 2010)
Első beszélgetés Buda Bélával
a szülők kisközösségeinek rendszere a záloga annak, hogy „good enough”, azaz a megfelelő szülőség kialakulhasson. Ha a gyerek csak az anyára marad, az eleve rossz, de ha túl sokáig van otthon az anyjával, akkor nehezen lépnek be ebbe a kapcsolatba a korai társaságok, tehát a gyerek túl szoros kötésben van, ami tulajdonképpen egy civilizációs műtermék. A legtöbb természetes közösségben az anyát lefedik a különböző környezeti kapcsolatok, a nagycsaládban a testvérkapcsolatok vagy a rokonság közeli tagjainak a kapcsolatai. Ez most hivatalosan átvevődik egy óvodai fázisra. Eddig az óvoda úgy koncipiálódott mint kényszermegoldás, hogy a munkába kényszerülő anya tudja hova tenni agyerekét. Most úgy koncipiálódik, hogy ettől lesz szociábilis. De így alakult ki az angol iskolarendszer is, és én ámulva figyelem, hogy ötéves korban semmi mást nem csinálnak, csak megtanulnak kooperálni, megtanulják azt a néhány alapszabályt, amit mondjuk a közép-európai éghajlat alatt a gyerekek 10-15%-a képtelen megtanulni, amitől aztán frusztrálódik, bukdácsol, kimarad, traumákat szenved el. Akkor jön intézményes keretekben a közösség minimális formáinak a felszínre hozatala. Van aztán a nem iskolában folyó intézményes szocializáció sokféle formája, amire a hagyományos magyar polgári lét is sok jó példát ad, hogy a gyereket különórákra járatja, zenére taníttatja. De ma hiányzik az a régi világban meglévő egészséges szokás, hogy a középosztály gyerekei ide-oda jártak a rokonságban, hogy a különböző életszakaszokban más-más közösségekbe illeszkedtek be. Odaadták németül tanulni, vagy a tótokat átküldték a magyar területre. És akkor még nem beszéltünk a barátságok kultuszáról. Az utolsó évszázadban sok minden megváltozott, kialakult a fiatalkori kultúra, a youth culture, a Jugendkultur, amiben már ott van a felnőttség, és megvan egyfajta moratórium, hogy ezt a korszakot olyan társasággal töltik ki, amely kivonja őket 51