Révai Gábor: A kisközösségekről (Budapest, 2010)
Első beszélgetés Buda Bélával
van a másikra. De szükségem van a kapcsolat érzelmi részére is. Szükségem van rá, hogy elfogadjanak, elismerjenek, hogy szerepem legyen, és ezt is a közösség biztosítja. De millió egyéb szükségletem is támad, amihez egy természetes közösségben az együttműködési jelzésrendszer keretein belül segítséget kérhetek. Szólhatok a másiknak, hogy jöjjön át, segítsen beletenni valamit a zsákba, nézze meg, hogy mi a fene lehet a kutammal, miért nem jön belőle a víz. Ebből lesz a közösség. A feleségem zsidó, ez is egy nagyon komoly közösségteremtő faktor. Nem kell mindent elmondani ahhoz, hogy rögtön tudjanak egymáshoz közeledni. Ez az egész genezis odáig elmehet, hogy titkos társaságok alakuljanak, Vörös Brigádok, amelyek maximális konspirációval működnek, és egy közös jelre, aminek a továbbítását megszervezik, akár öngyilkosok is lesznek. Ez mind benne van a közösségszerveződés, a közösségdinamika lehetőségeiben. Akkor már szervezetté válik, szigorú konspirációs szabályok vannak, már büntetik egymást. Akár ki is végezhetik azt, aki ki akar szállni. A maffia fantasztikus példája a közösségnek. A maffiának hihetetlen morális tőkéje van, ezért lehet irányítani egy olaszországi pásztorkunyhóból évtizedeken át, vagy Manhattanból, mellékfoglalkozásként, miközben színész vagy ügyvéd a keresztapa. Félszavak viszik az üzenetet. Szóval ez maga az ember. És mindennek a mélyén ott van az, hogy nem tudok egyedül maradni, „észak fok, titok, idegenség”, de nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni. Szegény Ady a közösségből kiszakadt, magányos lélek lévén nem tartozott senkihez, ez volt az ő tragédiája. József Attila itt messzebb jutott, jobban tudta artikulálni önmagát. „Elvegyültem és kiváltam...” Amit Adyról és József Attiláról mond, mint egy magasra feldobott labda, arra késztet, hogy „leüssem”, azaz visszakanyarodjak 62