Révai Gábor: A kisközösségekről (Budapest, 2010)
Első beszélgetés Buda Bélával
a vesszőparipámhoz, az individuum és a közösség ellentmondásos kapcsolatához. Vajon ez a két költőóriás nem épp annak köszönheti-e a nagyságát, individualitásának kibontakoztatását, hogy nem tudtak feloldódni közösségekben, hogy inkább „kiváltak”, semhogy „elvegyültek” volna? Nem épp azt az alternatívát példázzák-e, hogy vagy „elszürkülni” egy közösségben, vagy „kiválni” és kiválónak lenni? Jó a kérdés, szaktudományosán persze tisztázatlan dolog ez. Gyakran a közösség találásának - azaz az alkalmazkodás, a választott csoportban az elfogadtatás - képtelensége, vagy éppen a patológiás félelmek miatt az individualitás kultusza is lehet kiút, menekülés. De ha ezt valóban a közösségek szempontjából nézzük, az individuum ilyenkor sincs meg önmagában, virtuális csoportok tagságára, kollektív befogadásra, a valós kis társaságoknál tágabb körök szimpátiájára törekszik. „Ifjú szívekben élek”, „én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon”, stb. Petőfinél és Aranynál is működtek ilyen mechanizmusok, de ők a nemzetet akarták működésükkel emelni elsősorban, az Adynál megjelenő, és valljuk be, gyakran nehezen viselhető énkultusz mellett már minden másodlagos. Ha József Attiláról lehántjuk a marxista plakátokat - szegény olyan, mint a körúti hirdetőoszlopok, amikor elkezdik leszedni róluk az előző évek összetapadt plakátjait -, akkor ő is ilyen, illetve analitikus öngyógyítással próbálkozik. Szerintem ez a kérdés is a közösségek fontosságát mutatja - „...jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni...” - de nem csak megmutatni, a 20. század eleji szociálpszichológia felsorolása szerint minden ember a következőket várja a többiektől, illetve a kollektívától, nagyjából ilyen sorrendben: figyelem, odafordulás, elemi elfogadás, kommunikáció, illetve válasz, tisztelet és értékelés, affektiv kölcsönösség, mélyebb megértés, vagyis 63