Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
A csönd is beszél
alapvetőbb kultúramegtartó és -formáló tényező volt. Nem zárható ki, hogy teljesen új civilizáció vajúdását éljük át, amelyben mindaz, amiről évezredek óta úgy vélekedünk, hogy kultúra, már valami mást jelent majd és másképpen lesz jelen. Nem tudni, miképpen. Különösen erősen érinti ez a kisnemzetek kultúráját. Ha már itt tartunk, a kérdés azért is a létünkkel függ össze, mert én a magyar kultúrát, az irodalmat jellegében monologikusnak tartom. Ez a közismert históriai indítékok és körülményrendszer miatt jól értelmezhető általánosabb mentalitásra is érvényes. A tartós, fontos „pillanatokban” elengedhetetlen dialógusra képtelenségről talán éppen irodalmunk mondta és mondja el a legmaradandóbbat. Tucatnyi nagyon nagy nevet sorolhatnék, de gondolj csak Katonára, Vörösmartyra, József Attilára, Pilinszkyre. Ebben az értelemben egyszerre gondolok a monologikusságra, mint a párbeszéd-képtelenséggel, az ön- és világ-megértéshiánnyal való megvertségre, és mint az efölötti keserűség megszólaltatására. — „A haza legjobb meghatározása: a könyvtár” - írja Esterházy Péter, s számomra ez azt is jelenti, hogy a népitörténeti sajátosságok leginkább a kultúrában ragadhatok meg. így van-e ez? S ha igen, miben látod a magyar kultúra sajátosságait? Egyre többet beszélnek a magyar kultúra két ágáról: az egyik a népi-történeti kötöttségeket, a másik a modernséget lenne hivatott képviselni. Leegyszerűsíthető-e erre a kettősségre, mi több, szembeállításra a magyar kultúra története?- Igen, ezt én is úgy gondolom, ahogy te Péter bonmotját érted. Végül is ez a „könyvtár” Zrínyivel, de mondhatjuk, Szent István Intelmeivel kezdődik. Ha az Intelmeket vagy a Török áfium...-ot előveszed, máris ama sajátosságok körén belül vagy, gazdagíthatod, nyomon követhe-144 —