Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
A csönd is beszél
ben gyűrűztek, lehetne erre mondani. Igen ám, csak ha a görög körszínházba elmentél, a középkori dómba beléptél, a tizenkilencedik századi operát megnézted, a huszadik század nagyszerű könyvtáraiba volt időd elmenni, a klasszikusok olcsó sorozatait könyvespolcodra tetted, akkor, ha kívül is voltál ezen az eliten, azért megérintett valami, amivel „részes lettél”; és nem a tucatnyi tévéprogram baromságai, a hazug hatalomcentrikus médiák és a szörny-videoprogramok szklerotizáltak.- Milyen „kondíciókkal" érkezett ehhez a korválsághoz irodalmunk? A népi-urbánus vita ismét feleró'södött, s ez növeli a káoszt■ S lezárható-e egyáltalán ez a vita addig, ameddig irodalmunk jelentó's alkotóinak — Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, de ma már József Attilát is említhetem - megítélése körül nem alakul ki egyetértés?- Ebben a kérdésedben megint több kérdés van. Más a hiteles mű, egy irodalom felségjelzése, és mások a nagyon kérdéses színvonalú viták, amelyek nem is annyira az irodalmi művel, hanem inkább az irodalmi életet is érintő társadalmi-politikai vitakérdésekkel kapcsolatosak. Ilyen a népi-urbánus vita is. Látszólag mindent eláraszt, de ez valóban csak látszat. Akik fölkapták, semmit sem okultak. Nem érezték meg, hogy volt már az irodalmi életnek egy olyan hosszan tartó pillanata, amikor Németh László búcsúesszét írt Hatvány Lajos halálára, amikor Déry nagyra becsülte Némethet, amikor Illyés és Örkény kölcsönösen hivatkoztak egymásra. Igaz, volt itt sok elfojtás is, ám mindkét oldalon nagy azoknak a felelőssége, akik hagyták, hogy a politikai arénából átáramoljon az ellentét az irodalmi életbe. Azok pedig, akik ezt még föl is erősítették-erősítik, ártalmas módon a mélyen élő veszélyeztetettségérzésre játszanak rá, ami egyre jobban terjed, és már 154 —